A közönséges boróka (Juniperus communis)

A ciprusfélék (Cupressaceae) közül valószínűleg a közönséges boróka (Juniperus communis) a legelterjedtebb faj az északi féltekén. A mérsékeltövi területeken körben (cirkumpolárisan) nagyon változatos élőhelyeken, a síkságoktól a magashegyi régiókig megtalálható Európában, Ázsiában és Észak-Amerikában egyaránt.

A boróka fohásza

Hegyoldalon boróka térdepel
kedvét a tél, hitét szél fújta el,
szép-szent lázából csak tüskehegynyi
maradt. Kitárja, vagy tán összezárja
fagyos fohászra torz töviskezét?
A fenyőkért zokog szelíd imája,
akik közül végképp kitiltaték?
Vagy zuhanjon szélben hemperegve
s megváltja majd egy odvas szakadék?
Vagy jönnek görcskezű öreg szülék,
falvak szegénye, fejkendős anyókák
s karácsonyfának csendes ünnepükre
magukhoz hívják a testvér borókát.

(Lukáts János)

 Síkvidékeink, elsősorban a Duna-Tisza köze egyetlen őshonos tűlevelűje. Nagyobb állományai nálunk a Kiskunsági NP több területén (Bócsa-Bugac, Ágasegyháza-Orgovány, Izsák, Kunadacs-Kunpeszér, Fülöpháza),  valamint a Duna-Dráva NP-ben  (Barcs) találhatók. Kisebb állományai fellelhetőek északi nemzeti parkjainkban (Aggteleki, Bükki) is.

Megjelenése bokrosodó, vagy több tőről ágazó kisebb-nagyobb fa. Magassága 1-8 (-12) méter. Tűi hármasával merőlegesen álló örvöket képeznek, hegyesek-szúrósak. A tűk hossza 1.0-1.5 cm, melyek kettő-hét évenként hullanak le. Termése tobozbogyó (galbulus), melynek „pikkelyei” elhúsosodtak, összenőttek. Kétlaki növény. A nőivarú egyedek rendszerint elfekvők, míg a hímivarú példányok inkább feltörekvők, esetenként oszlopos növésűek.

Bogyói két év alatt érnek be, ezért láthatunk egy-egy bokron zöld (első éves), ill. hamvaskék (másodéves) érett terméseket.

Közvetlen élőhely igénye igen tág határok között mozog. Nálunk megtalálható a jó víz-ellátottságú, tápanyagdús, hűvös talajokon (pl. hegyi fennsíkok rétjei, víznyelők környéke), valamint az igen száraz, meszes homoktalajokon (Duna-Tisza közi Homokhátság), de a Dél-Dunántúl savanyú homokján (pl. Barcs környéke) is. A Nyírségben alig fordul elő. Elsődlegesen megtelepülő, pionír jellegű faj, csak úgy mint a hasonló státuszú nyír (Betula), mellyel sokszor együtt található. Egyaránt jól tűri az aszályok forróságát, vízhiányát, és a tartós, havas, nagy hidegeket.

Számos társulás tagja. A Duna-Tisza közén jellemző fehérnyáras borókás (Junipero-Populetum albae). Megtalálhatjuk a pusztai tölgyesekben (Festuco-Quercetum roboriae) és a mészkedvelő homokpusztagyepekben (Festucetum vaginatae). Ez utóbbinak az egyetlen őshonos fenyője.

További borókás társulások: kísérő faja a fenyőfői homoki erdei fenyvesnek (Festuco-Pinetum); mészkerülő erdei fenyvesek (Myrtillo-Pinetum), mészkerülő tölgyesek (Castaneo-Quercetum, Genisto tinctoriae-Quercetum); mészkerülő gyertyános-tölgyesek (Luzulo-Querco-Carpinetum); mészkerülő bükkösök (Deschampsiae-Fagetum); csarabosok (Calluno-Genistetum germanicae); szőrfűgyepek (Festuco-Nardetum); másodlagos karsztbokorerdők (Cotino-Quercetum, Ceraso-Quercetum); száraz tölgyesek (Orno-Quercetum, Corno-Quercetum, Quercetum pubescenti-cerris, Tilio argenteae-Quercetum); gyertyánelegyes bükkösök (Melitti-Fagetum), ritkán; gyertyános-kocsánytalan tölgyesek (Querco petraeae-Carpinetum).

Legjelentősebb növénytársulása az említett fehérnyáras-borókás, amely jellemzően a Duna-Tisza közén fordul elő. Az 1960-as évek első felében itt még mintegy 1000 hektár borókást találhattunk. Maga a közönséges boróka nem védett, viszont az említett növénytársulás veszélyeztetett és védendő fás társulás.

Élőhelyein a legnagyobb gondot az idegen (főként behurcolt) fajok erőszakos, társulás romboló terjeszkedése jelenti. A Duna-Tisza közén ilyen fafajok például a fehér akác (Robinia pseudo-acacia), valamint a bálványfa (Ailanthus altissima).

Sokkal jelentősebb és csaknem maradandó károkat okozhatnak a kisebb-nagyobb tüzek (szándékoltak és hanyagságból okozottak), melyek eddig elsősorban a Kiskunsági NP területeit sújtották. Egy-egy erősebb tél, nagy mennyiségű havazás kisebb, un. ’hótörést’ is okozhat, legtöbbször azonban csak elfekteti a szétálló ’törzseket’.

Növekedése nagyon lassú, évgyűrűi igen vékonyak, szabálytalan elhelyezkedésűek. Több száz évig is elélhet. Gesztesedése folytán mutatós faanyag, rostjai szintén sűrűek. Fája közepesen kemény, tartós, kellemes illatú. Jól faragható, jól fényezhető ezért dísztárgyak, dobozkák, intarzia készítésre, használható. Fáját a rómaiak füstölő készítésére használták.

Népies nevei a Kárpát-medence magyarlakta területeiről:

apró fenyő, barátka, borókafenyő, borosán, borostyántüske, borovicska, borovicskafenyő, borsfenyő, borsika, borsikafenyő, bossfenyő, bucsefenyő, búsfenyő, busfenyűbokor, cirukafa, fenyőciprus, fenyőtüske, guzsfenyő, gyalogfenyő, gyalogfenyőboróka, gyalogfenyőfa, komkék, kormabék, kornabék, koromkék, méregtüske, pattanófenyő, pattogó, pattogófenyő, süllőfenyő, szemerke, szúrósfenyő, tövisesfenyő, töviskésfenyő, töviskesfenyő, töviskésfenyő, tüskefenyő,  tüskésfenyő.

A magyar írásbeliségben ’boróka’ néven 1791-től, ezt megelőzően legkorábban 1595-ben (Verancsics, F.) mint ’fenyo mágh-fá’ volt ismert.

A boróka név a szlovák ’borovka’ módosult átvétele. Hasonló nevei a cseh ’boruvka’, a lengyel ’borówka’. A szlovák név töve a fenyőfa jelentésű ’bor’. Az Erdélyben használatos ’szemerke’ tájnév a délszláv ’smreka, smréka, smríka’ nevekből eredeztethető.

Termése, a tobozbogyó és a faanyagából lepárolt kátrány, drog alapanyagként szerepelnek a Magyar Gyógyszerkönyvben:

Ph.Hg. VII.; (Juniperi galbulus – boróka tobozbogyó); Juniperus communis, szabad forgalmú;  Ph.Hg. VII.; (Pix juniperi – borókafakátrány); Juniperus communis, ill. az Európai Gyógyszerkönyvben is.

Hatóanyagai : 0.8-2.0% illóolaj (főleg alfa-pinen, sabinen, myrcen, limonen, terpnen-4-ol), szeszkviterpén béta-caryophyllen, 3-5% catechin-cserzőanyag, flavonoidok. A faanyagában (lignum) csak 0.1% illóolaj van szeszkviterpénekkel (thujpsen, cadinen, humulen, pygmaein), tovább diterpének (sugiol, xanthoperol, communissav), lignan (podphyllotoxin)

Alkalmazás : erős diureticum (vizelethajtó), húgyúti fertőtlenítő; diaphoreticum (izzasztószer), spasmolyticum (görcsoldó). Külsőleg ízületi bántalmakra alkalmazzák.

Bogyói fűszerként is használatosak, valamint likőripari aromaanyagként.

Ismertek a boróka terméséből készült alkoholos italok, pl. az angol gin, genever; a felvidéki borovicska, az erdélyi fenyővíz.

Bogyóit frissen, szárítva, őrölve és egészben egyaránt használják, elsősorban pikáns ételek, főként sültek, ízesítésére, páclevekhez, kenhető, friss fűszerkeverékekhez. Több helyen néhány bogyót a savanyúkáposzta készítésekor, csakúgy, mint birsalma szeleteket is, a hordóba tesznek.

A termés  illóolaja (a borókaolaj)  fertőtlenítő, vizelethajtó, méregtelenítő, stb. hatású, már az ókori Egyiptomban is használták gyógyításra, valamint balzsamozó szerek összetevőjeként, csakúgy mint a zöld részek lepárlása után fennmaradó kátrányt. Emellett rovarriasztó szer és illatszerek alapanyaga is.

A tobozbogyó jelentős mennyiségű cukrot is tartalmaz az éterikus olajok mellett. A termésből készített párlatot, szörpöt, gyomorfájdalmak, étvágytalanság ellen használják.  Teáját vizelethajtásra és vesepanaszok, ill. külsőleg reumás panaszok és ekcéma esetén ajánlják. A felsoroltakon kívül még számos esetben alkalmazható, pl. a konyhai felhasználásban önálló fűszerként, vagy fűszerkeverékekben is.

Európában és Észak-Amerikában egyaránt, a „fenyődivat” előtti időkben karácsonyfaként használták. A társadalmilag szegényebb, ill. a fenyőszegény síkvidékeken helyenként manapság is alkalmazzák.

Az egyik bibliai monda szerint Mária egy borókabokor alá rejtette a kis Jézust, hogy megvédje Heródes katonái elől. Azóta a borókának gonosztól távoltartó erőt tulajdonítanak.

A germánok, mint a nő megszemélyesítőjét, látták a borókát, és tisztelettel Frau Kranewittként (Kranewitt Asszony), szólították. Varázslat elleni szerként, a rontás és a gonosz szellemek távoltartására használták, mely gyakorlat Tirolban és Németország északi részein mindmáig hat.

Rügen szigetén az épületek alapköve alá borókát tettek, hogy az a romlást és a gonoszt mindenkor elűzze. Másutt a bejárat mellé ültetett boróka tartotta távol a gonoszt.

Wesztfáliában (Westphalen) a meglopott személy a borókabokorhoz folyamodott segítségért, csakúgy, mint más területeken a bodzához (Sambucus nigra), vagy mogyoróhoz (Corylus avellana).

Később az elégetett boróka füstjéről gondolták, hogy védelmet nyújt a lepra és a pestis ellen.

Érdekes, hogy még a II. világháború idején is, a francia kórtermekben borókát égettek a járványok megelőzésének céljából. Tény, hogy a borókának van bizonyos baktériumölő hatása, viszont legalább olyan jó szagtalanító is, amire háborús körülmények között szintén nagy szükség lehetett, különösen egy-egy kötözőhelyen, tábori kórházban.

Ismertebb rokonságából néhány faj:

Vörös boróka (Juniperus oxycedrus). A Mediterráneum európai és nyugat-ázsiai hegyeinek cserjéje. Speciális illóolaja a Kádi-olaj (Oleum cadinum), melyet a növény faanyagának kátrányából párolnak le. Kizárólag külsőleg, különböző bőrpanaszok esetén alkalmazzák.

Nehézszagú boróka (Juniperus sabina). Közép-, és Dél-Európa magas hegységeinek faja. Mai határainkon belül nincs természetes előfordulása. Kedvelt parkfa, temetői cserje. Hajtásai szétdörzsölve kellemetlen szagúak. Minden része mérgező, bogyóját nem is gyűjtik. Az orvoslásban (állatgyógyászatban is) kizárólag külsőleg alkalmazható.

Virginiai boróka (Juniperus virginiana). Hazája Észak-Amerika keleti partvidéke és a szomszédos területek. Faanyagát használják fel, melyből illólajat állítanak elő, melyet elsősorban a kozmetikai ipar hasznosít. Fája az egyik legkeresettebb, illatos, ’ceruzafa’.

(2007-2013)