Italod illata

… Illata elsőre, mint ódon kastély öltöző fülkéjében súlyos, kora ellenére környezetén még mindig masszívan uralkodó hatalmas tölgyfa komód, melynek szúette polcain frissen mosott, még a nap melegét idéző, meggypiros, és sötét bordó, igen takarosan formás, mindenképpen fiatalos, napjaink divatjának megfelelő szabású női fehérnemű, nevezetesen egy szolidan csipkés alsó, melyet a reggeli harmattal szedett ifjú diófa lombjával és málna, valamint csattogó szamóca levelekkel rétegeztek. ….

… Egy hasonlóan ódon kastélyban, vagy ki tudja, talán éppen az említettben, ennek is könyvtár termében, a kellemes meleget árasztó, nyitott kandalló mellett kényelmes öreg fotelben üldögélsz. Az előtted álló kígyólábú asztalkán pipa, pemetecukorkás szelence, kezedben egy jó történelmi könyv, így múlatod az időt. Késő esti vacsoráig a távolabb álló hatalmas íróasztalnál ültél, ahol napestig írtál, rajzoltál, festettél. Reggel, inkább délelőtt, csak a kimosott ecsetet kell felemelned, hogy folytathasd megkezdett munkádat.

Leteszed a könyvet, s töltesz magadnak egy kis bort. Az üveg, melyben a csodálatos nedű rejtőzik, régies formájú, kissé testes, fokozatosan vékonyodó nyakkal, s ami még szokatlan, színe nagyon sötét, szinte feketés zöld. Alja, mint általában a régi gyártású üvegeké, homorú. Az egész üveg kissé a pezsgős üvegekhez hasonlatos formájú, talán nem annyira robusztus, de azért legalább egy literes. Nincs rajta nyertes tervezésű nyomdai címke, csak egy ceruzával írott cédula, amit a fenék felett két-három centiméterrel, azzal párhuzamosan ragasztottak fel. Ezen egy évszám és az ital neve.
A vénséges vén, fentebb jellemzett nehéz, testes, mégis fiatalos erőt és illatokat sugárzó borból harmad pohárnyit töltesz megszokott esti, csak a könyvtárban használatos, masszív, vastag aljú poharadba, mely széles talpú, viszonylag vastag fallal, rövidke nyéllel. A súlyos pohárnak gyakorlati haszna, jelentős űrtartalmán túl, hogy sokkal nehezebben döntöd fel, miközben az asztalon matatsz. Jobban kedvelem, mint a könnyű, papírvékony falú, hosszú nyelű talpas poharat, ami szerintem amúgy is inkább mutogatásra, bűvös kóstoltató forgatásra, illatgerjesztésre alkalmas, mint ivásra. Van itt mögöttem a polcon ilyen is, de az tizenkettedmagával jobbára csak díszként szolgál, vagy egy-egy ünnepi, családi köszöntőnél. Ott van még az asztalon (az ellentétek vonzzák egymást, mondás alapján) az üvegpohár ma már elmaradhatatlan párja, gazdáját kiszolgáló testi-lelki társa, egy szintén nagy kaliberű, kisebb vödör méretű, már-már ereklye szintre emelt, ütött-kopott fém kávésbögre. Ahogy emeled a poharat, a hatalmas csillár sok-sok csiszolt szilánkján megcsillan a sötétvörös ital tiszta meggy és rubin keverékéből álló csodálatos árnyalata. Nem szereted ezt a pompát, ragyogást idéző, hivalkodóan óriási csillárt. De, ha már az ősöknek így volt jó, maradjon, szerencsére legalább három kapcsoló kell ahhoz, hogy minden fénye pompázzon. Nélküle nagy üresség lenne a hatalmas, csillagok felé törekvő mennyezeten, meg már azt is megszoktad, hogy nyugodtan átmehetsz alatta, nem szakad le.

Ahogy iszol, felnézel. A polcok közötti falakon őseid fakuló, sötétedő, kicsorbult ‘kard ki kard’ portréit láthatod. Átvillan agyadon, hogy ez a világ, már nem az a világ. Jelenünkben már nincs ’kard ki kard’, s azzal együtt kiment a divatból a ’face to face’, ahogy mi mondjuk, ’szemtől szemben’ szelleme is. Ma jobban kedvelik, ha a penge váratlanul, s főként hangtalanul, lehetőleg a hátadon hasítja a vásznat, majd a bőrt; persze nem hosszan repesztve, mert a ruhára vigyázni kell, viszont annál mélyebben.
Elgondolkodom. A hajdan hüvelyébe lökött kard felett is eljárt az idő, pengéjén furcsa mód eltompultak a dicsőség ütötte csorbák fényei. Manapság ugyanígy fényét veszíti és csorbul a tisztesség, az adott szó, a becsület, mind-mind, az egyént, családot, társadalmat és országot éltető értékek.
Pillantás alatt elhessegeted a mord gondolatot, ismét kortyolsz egyet. Élvezettel érzékeled ahogy a vaskos, mediterrán jellegű, de nem édes vörösbor aromája szétárad szád minden zugában, majd csordogál le lassan torkodon. Eközben kutyád, a hatalmas leonbergi, most osont melléd, s nagy fejét máris lábadon nyugtatja, miközben teste lustán nyúlik el a már igencsak kopott szürke medve bundán. Ennek első gazdáját, a lazacot zabáló hatalmas grizzlyt, valamelyik ősöd puffantotta le a Sziklás-hegység keleti lankáin, azt követően, hogy a szabadságharc után a tengerentúlra kényszerült, majd ott a kéksapkások tisztje lett, később azonban üldözött dezertőrré vált, miután látta milyen sok büszke indián vér folyik el az egyre kevesebb bölény által taposott prérin. Ezen még elmélázol, majd másik lábad egy pillanatra kiveszed a puha meleg papucsból és az óriás eb vastag bundája közé fúrod. ….

… Később, már szinte éjszaka lévén, miután minden éjszakák és kastélyparkok macskabaglyai is belefáradtak a huhókolásba, s most elhallgattak, éppen azt fontolgatod, hogy a kutyát kiparancsold éjszakázóhelyére a könyvtárból, amikor a terem homályosabb sarkában egy egészen más élőlény, egy szoborszerű szépség bukkan elő, akiről így távolabbról is látszik, hogy hőmérséklete, s az amit pillanatokon belül benned is gerjeszt, nem is a szobrok hideg, rideg sajátossága. Ellenkezőleg. A kutyát ennek láttán valóban a hátsófertályán illeted; különösebben nem bánja, ismeri már a valójában nem rosszindulatú mozdulatot, de mégis rosszallóan tekint rád, … és nem mozdul. Eközben, a már egyáltalán nem szobornak tűnő, nagyon is eleven, bájosan, egyben kihívóan mosolygó nőnemű lény, mert ő nem egyszerűen nő, melléd ér. Tőled balra, négy-öt lépésnyire megáll. Lassan felemeli karjait, vállaihoz nyúl, egy mozdulattal kioldja selyem köntöse szalagját.

Tündéri mosolyát most, hogy arcával kissé a lámpa felé fordul, egy pillanatig teljes valójában láthatod. Nincs időd, hogy szemed s agyad feldolgozza a teljes képet. Száguldó fantáziád gyorsabb, már messze, talán túl messze jár! De lehet, nem oly messze.
Ekkor már másodszor kattan benned valami. A lehulló köntös egy pillanatig még nyugszik feszesen domborodó keblein, gombocskáin megpihen, talán le sem esik, majd nesztelenül mégis lelibeg a szúrós, töredező szőrű, kopott medvebőrre.

Oldalt nyúl és a mellette álló nehéz karosszékről leemeli az általad hűvös délutánokon használt teveszőr takarót. Lehajol, finom mozdulatokkal szétteríti a takarót, majd arra illatos köntösét. Leül, lábait oldalt kissé felhúzva, fél karral támaszkodva, tekintetét rád emeli. Az olvasólámpa oldalra vetülő gyenge fényében láthatod csodás testének természetes körvonalait, csillogó, mégis hamvas rézvöröses kreol bőrét, mely mintha észak-amerikai bölényvadász mohawk örökséget idézne. A gyenge fény szálanként csillantja fel hosszú, jóval vállai alá érő sötétvörös haját, ami most laza hármasfonatban pihen keblei között. Neked ennyi éppen elég! Elég lett volna már előbb is, eddig azonban csak kapkodtál, hogy előbb a szemüveget, vagy könyvet tedd le, s a pipát ne a cukorkás dobozba tedd, vagy a könyvbe ne a poharat olvasójelként, ráadásul borral együtt, s egyéb variációk. Végül eldől az eszközök és az agy közötti övön alul megküzdött játszma. A kutya olyan jól ismeri már ezt a késő esti, éjszakai, toporgó leteszi, felveszi, oda tolja ceremóniát, pakolászást, mint azt a bizonyos hátsón billentést; most fogja magát, és ismét rosszallóan visszanézve, pofáján szinte kaján vigyorral, tán még a fejét is csóválja, legalábbis így látod, diszkréten átvonul a függöny és az ajtó túlsó oldalára, a másik szobába. Még hallod, amint az ajtó aljába épített, rugóval ellátott kétszárnyú kutyaajtó halkan kattan vissza helyére …

… Másnap, fejed ugyan nem fáj a nehéz bortól, hiszen csak éppen belekortyolgattál; mástól vagy még mindig mámoros és jólesően fáradt. Egy frissítő fürdő után ez a fáradt lustaság azonban már kellemesen bizsergeti tagjaidat. Forró, kisebb fazéknyi kávé és egy-két apró korty jó konyak társaságában el is száll minden kábulat és fáradtság érzet. Ezt most nem az olvasó asztalkánál fogyasztod el, hanem széthúzod a hatalmas, padlóig érő ablak előtti vastag függönyt. Az ablak közelében lévő keskeny asztalkára teszed eme gyógyír hatású szereket, mondhatni életelixíreket. Miközben a kávét szürcsölgeted, körbe nézel a kastély előtti hatalmas nyílt téren.

A rét távolabbi részén, a ritkás erdőszél alatt kisebb dámvad csapat legelészi a harmatos füvet.
A növényzet oly finoman ezüst harmatos, hogy egy pillantással követhető, hogy az erdő melyik részén jött ki a kis csapat a sűrű fák, öreg tölgyek közül, ahol korábban a lehullott makkok után kapirgáltak. Lábaik, s a levert harmat nyomán sötétebb árnyalatban zöldell a másutt csillogóan ezüstös fű.

Szinte ide hallod ahogy harsogtatják a pompás legelőt. Orruk előtt a hűvös reggelben időnként egy-egy párafelhő jelenik meg, majd oszlik el a ködszerű, reggeli súrló fényben. Közelebb, az ablak közelében a rövidre nyírt fűben, ahol az ősszel egy hatalmas leszakadt tölgyfa ágat daraboltak össze, kisebb csapat sárga kérészgomba ütötte fel a fejét a fűbe taposott apró forgácson, fűrészporon. Holnapra, amilyen gyorsan jöttek, el is tűnnek majd. Igen, az élet ilyen rövid.
Elmerengsz, nézelődsz még egy ideig, majd eszedbe jut az elmúlt éjszaka. Hamarosan már alig várod az újabb estét; de hol van az még; hogy ismételten kezedbe vehess egy jó történelmi könyvet, s később hátsófertályon billenthesd kedvenc öreg kutyád. Néha már az is eszedbe jut, hogy vajon muszáj e annak a kutyának késő éjszakáig várni arra a puha rúgásra?

(2013.július) mé féinn

(a képek a NET-ről vett illusztrációk)