Találkozásom az óriáskígyóval

A napokban egy este, megyek be az udvarról, hajtom félre a függönyt, lépem át a trópusi küszöböt­*, szemem sarkából mozgást érzékelek előttem-felettem, balról. Odanézek. A befelé nyíló ajtó felső nútjában (az a rész, ami bepasszol a tokba, mikor azt becsukjuk) hosszában elnyúlva egy kígyó, egy rettenetes, félelmetes, sőt iszonytató kígyó fejét pillantom meg, ami ráadásul sziszeg is, sőt rémisztő, fekete kétágú nyelvét is öltögeti rám. Hossza talán negyven, azaz csaknem ‘félszáz’ centiméter. ‘Szélessége’ majdnem eléri a tíz centiméter ötödrészét. Döbbenetes méretű. Halált megvető bátorsággal, nem gondolva a rövidesen már csak ’hátramaradottaimként’ említhető családomra, felnyúlok érte, megfogom feje alatt, leveszem. Roppant harcias; egy százhúsz centis vízisikló a szó szoros értelmében összeszarja, váladékozza magát, úgy védekezik. A vipera, rövid, morcos fejével, minden sziszegés nélkül odacsapna a kritikus távolságon belül hirtelen tett mozdulatra, ez az apró jószág viszont teljességgel lovagias, sziszeg, szorít, s a végén harap. Az ujjaimra tekeredik és érezhető szorítással támad, védekezik. Elképesztően bátor, meghazudtolja a vicc-beli macska szájában lévő papagájt is. Gyönyörű állat, egy rézsikló (Coronella austriaca). Tudományos neve ’osztrák koronácskának’ fordítható. Leírójától  Joseph Laurenti olasz származású osztrák természettudóstól 1768-ban kapta ezt a nevet. Ő úgy látta, hogy a sikló fején lévő minta az osztrák császári koronára emlékeztet. Persze, lehetett ebben a ’meglátásban’ valamelyes behódolás is, az olasz alattvaló részéről.

Lehet, hogy ez az óriás méretű példány (talán fele lehet a legnagyobbaknak) ugyanaz, amit a tavasszal fogtunk; akkor még egy talpaspohárban lehetett róla képeket készíteni.

Megjelenése, mozgása tiszta elegancia. Filigrán alkatával, keskeny, kecses fejével úgy mozog, mint egy kolostorban nevelkedett arisztokrata bakfislány, aki már csak jólneveltségből is, de finoman visszaharap. Nem is próbálom fényképezni, nem hagyja magát. Két tenyerem közé zárom, megszaglászom; tényleg semmi bűzös ‘kígyószag’, sőt semmi szag. Egy ilyen állatot csak simogatni szabad, nem üldözni. Kiviszem, s a közelben a fűben elengedem; nem túl messze, hátha találkozunk még később is. A rövid növényzet között még felemeli a fejét és figyelmeztetően sziszeg, ahelyett, hogy pillanatokon belül eltűnne.

 

* Tudni kell, tavasztól őszig, amikor csak lehet, napközben reggeltől estig, de gyakran éjszaka is (míg nyugovóra nem térek), a szobámban nyitva van az ajtó. Az ajtónyílást csupán egy vékony, hagyományos ’csipkefüggöny’ takarja, ami többé-kevésbé kiszűri a főként szárnyas hatlábú látogatókat. Egyidő óta kiegészítettem eme ’állatzárat’ egy úgynevezett trópusi küszöbbel, ami egy, az ajtótok két oldalára erősített sínbe csúsztatható negyven centiméter magas lemez. Ez kizárja a nagyobb látogatókat, sünöket, teknősöket, gyíkokat, talán a siklókat is. Gyakran előfordult, hogy ezt a küszöböt nem csúsztattam a helyére, mert legalább kétszer  megtörtént, hogy függönyöstől együtt, elfeledkezve a magas belépőről, reptében, bejgliként csavartam fel a szőnyeget a szobában, miközben görcsösen kapaszkodtam a függönybe, persze ez utóbbi  csak annyit ért, mintha a bárányfelhők után nyúlkálnék. Annyira azonban akadályozott, hogy ne macskaszerűen talpra essek, így aztán kézzel, lábbal függönnyel eveztem a levegőben, kivédendő az említett szőnyeg feltekerést, padlószántást. Megesett  ilyenkor az is, hogy az ’útban lévő’ nehéz biliárd asztal lába is a kificamodás határáig  jutott az ütközés következtében, jómagam pedig hosszan megmaradó, napról-napra más színre váltó, foltokat szereztem be a karomra, vállamra. A kígyós kaland megestekor szerencsére elég magasat léptem.

(2008.08.19.)