A karácsonyi hal

Nyugalmas, piacjáró hétvége, az ünnep még jó egy héttel később lesz. A kép azonban már  most is hangulatos, megnyugtató, egyszerűen ünnepi. Igazi közelgő karácsony előtti hétvége. Ráadásul ennyivel az ünnepek előtt, még zavartalanul, a nagyobb tömegrohamok, anyázkodás, lökdösődés nélkül lehet vásárolgatni kisboltban, áruházban, megacenterben, piacon egyaránt.  Ez utóbbi helyen, a hatalmas halas konténer előtt Apuci a gyerekek unszolására megfogadja, hogy majd ő szépen s minden lakás szennyezés nélkül, megtisztítja a szentestére szánt halat (mert, hogy az tisztítva jelentősen drágább!), s megígéri, az idén nem hagyja gyermekei anyját kínlódni a halászlé főzést megelőző véres munkával. Eme érvekbe  belenyugszik Anyuci is, hiszen eddig sem volt különösebb gondja a karácsonyi hallal. A korábbi években mindig sokkal egyszerűbben, csomagolt hallal oldották meg ezt a gondot. Jól összeválogatott, tisztított halból és ’aprólékból’ álló csomagból is lehet kiváló halászlét, hallevet készíteni. Vannak azonban olyan árusítóhelyek is, ahol kérésre és ízlés szerint a kiválasztott halat meg is tisztítják, fel is darabolják, filézik, kinek hogyan kell. Igaz, így valóban többe kerül. Mára azonban mintha spórolósabbra kellene állítani a pénztárca nyílását. Jó lesz ez így, Apuci megtisztítja. Nem is volt ezzel régente sem probléma, bizonyára most sem lesz. Percek múlva egy óriási ponty, élete teljes elevenségével, egy nagy fóliazsákban vergődik pár liternyi víz társaságában.

A szép nagy,  kövér állatot otthon betelepítik a fürdőkádba (karácsonyig senki sem ülhet a kádba, mert Pontyikának kell a friss, kellemesen(?) klórozott vizecske. Nap, mint nap engednek neki egy kis friss vizet, a büdös kölök időnként még meleget is, mondván, ne fázzon szegényke, mert biztosan hideg a fürdővize, hiszen a kád pereme is, mint a dermedt jég, oly hideg. A kisebbik, a leány, meg játszó gyöngyeit adja a halacskának. Még jó, hogy a halba nem ’épül be’ a gyöngy, mint lőtt nyúlba a sörét. Anyuci a spéci franciasalátába szánt csemegekukoricából csempészget a halnak táplálékot. Csak Apuci tartja magát, úgy érzi, aljasság lenne részéről, ha napokig babusgatná, aztán meg hidegvérrel fejbe verné a klopfolóval.  Bizonyára igaza is van. Közel egy hát után az egyik bestét még az osztályfőnöke haza is küldte, ama beírással, hogy jó lenne, ha gyermeküket megfürdetnék, mert most olyan mértékben bűzlik, hogy annak rendje s módja szerint, túl tesz az osztály egységes bűzös borz aromáján is, melyben a valós mosdatlanság, a csúcsérzést nyújtó izzadásgátlók és a bakfislányok parfűm csodáinak illat és egyéb szag aroma egyvelege, időnként már-már az első világháborús Ypern-i csatamező legkeresettebb felszerelési tárgyáért, egy használható gázálarcért kiáltanak. Zárójelben még beírta, úgy rémlik neki, hogy az illat egyvelegben felismerni vélte azt, amit a nyáron érzett, amikor egy norvég konzervgyár hajón a nyitott horgonykamrából kifelé kapaszkodó tömény szag csapta meg szaglószervét.

Esténként a család körül állja a kádat, és megbeszélik, vajon hízott e a kicsike, na meg alattomos módon arról is sugdolódznak -meg ne hallja a hal-, hogy milyen finom halászlé, sült halkarikák, rácponty, miegymás lesz ebből a jószágból. Lassan eljő’ a szenteste, az ünnep csúcspontjának, kora reggele. Apuci az elmúlt napokban lelkileg csupán arra edzett, hogy a következő órák minden gond nélkül  múljanak el. Mármint az az időszak, ami szükséges ahhoz, hogy Pontyikát átsegítse az örökké oxigénben dús, és főtt kukoricában gazdag menybéli tófenékre. Van akinek a menyország örökléte a felhők felett adatik meg, míg másoknak meg kell elégedniük a mélység hideg iszapjában való turkálással.

Folytassuk azonban a hős apával, természetesen a magyar apával, hiszen a hős amerikai apa ilyenkor nem pontyot készül tisztítani, hanem legalábbis valamely féltekét akarja (sőt meg is teszi) megmenteni a rosszaktól, a gonoszoktól, binladenektől és mindenféle katasztrófától, világjárványtól, és vulkán kitöréstől, na meg űrbéli lények támadásától. Mindezt hosszú tengerészgyalogos lét, a normandiai ’Omaha-part’, Korea, Vietnám, Nicaragua, Grenada, fekete Afrika, Panama-övezet, Szomália és Afganisztán, Irak, Koszovó és Szerbia küzdelmei után. Hősünk e kiváló cselekedetek után az ünnep  legfenköltebb pillanatára, apró, repesz szakította, pirosló heggel a homlokán, mindig időben betoppan. A kedvenc kutyával már a kocsi feljárón történő hancúrozás után, a mindenkor bakfislányos, mosolygó feleségével, ugyanolyan, csupán gyermekibb lányával és kis gazember füligszájjal, már tetőtől-talpig amerikai törphős fiával benyomnak egy óriási hamburgert. Nekünk jó volt -elég volt- a Vltava-hadgyakorlat, vagy valamelyik sorszámozott Bakony-gyakorlat, élesebb helyzetben Csehszlovákia részleges megszállása, oldalunkon a testvéri keleti blokk hasonlóan szedett-vedett néphadseregeivel; vagy valamelyik déli, nyugati ’taccson’ megerősített létszámmal, egy kis hajnali éleslövészet jellegű embervadászat, vagy nevezzük hajtóvadászatnak, egy-egy szerencsétlen taknyos kölök után, ki túl sok egyest kapva, nyakába vette volna a világot; esetleg időnként egy-egy komolyabb határsértő, ki-, vagy befelé igyekvő bűnöző, egyszóval, ellenségek! Évekkel később már a batyus szürke egyenruha sem jutott mindenkinek, azt -a zsákosat-, idő előtt le kellett adni, nyilván, hogy mások is birtokolhassák egy ideig! Hála a ’bőségnek’, és az eredményes ’békeharcnak’, soha többé nem láttuk viszont.

Mai, kicsi magyar hősünk itt maradt a háromésfél négyzetméteres fürdőszoba egyetlen ember számára is szűk terében, együtt a néma, tátogó, nyálkás és iszamós lénnyel, magával a nagy hallal (amit csaknem két hét etetgetés, fürösztés és pátyolgatás után a gyerekek akár az ágyukba is engednének, de ez a jószág ott is hideg és csúszós maradna). Ilyen ’halbaráti’ békés gondolatokkal kell most a ház kedvencét életétől, majd pikkelyeitől, alkatrészeitől megszabadítani. Miután a reggelit követően Anyuci fogta az ordibáló (de én nézni akarom!) utódokat, majd le-, és elvonszolta őket, emberünk is megkezdi a szükséges szerszámok, kellékek begyűjtését. Szükség van legalább két-három kisebb-nagyobb edényre, ’vájlingra’, tálra. Kell legalább két kés, egyik a pikkelyek letolásához, másik a bontáshoz, szeleteléshez. Jó ha van egy jó sikárkefe is, pikkelyezés után még ledörzsölni áldozatunk testét, na nem azért, hogy jólesően felhevüljön, felpezsdüljön a bőre, hanem, hogy ne maradjanak rajta szürkés-feketés foltok, melyeket a késsel nem tudtunk lekaparni. Az asszonynak van ugyan egy roskatag nyelű klopfolója, még otthonról hozta a ’hozomány’ részeként, már akkor is lötyögött a nyelén, de hát az nem is igazán megfelelő eszköz. Ezért aztán cél-, és póttartalékként ajánlatos egy kisbaltát is beszerezni. Ez nem másutt van, mint a földszinti kapus néninél (akinek egyébként igazi nevét sem tudja emberünk harminc év után sem; de hát ez a néne szokott mindig kaput, lépcsőház ajtót nyitni, ami ajtót nyáron egy faékkel szokott volt mindig kitámasztani. Nos, ennek az éknek a helyére juttatásában mindenkoron főszerepet játszó kisbaltának tűnik erőnléte és súlya megfelelőnek ahhoz, hogy leteríthessen egy kisebbfajta víziszörnyet. Ez is megtörténik, mármint ’Ajtós’ nénitől a balta felhozatala, közben némi tanács meghallgatása, hogyan is szorítsuk és sújtsunk le vele az ékre is, a mai szent napon viszont rövidesen a szörny ’tarkójára’. Fertőtlenítés utáni elhelyezése a kéz közelbe állított hokedlin, a kések, kefe mellé, meg is történik.

Ilyenkor a dögöket, azaz egyéb házikedvenceket, kutyát, macskát, sivatagi patkányt is, a beste kölkökhöz hasonlóan, el kell távolítani a lakásból, mert ezek és azok külön-külön is, együtt meg végképp az 1943-as kurszki tankcsatákat idéző élőképet, harcmezőt varázsolnának a lakásból, mire a ház ura a hallal megbirkózna fürdőszobai magányában, s nekigyürkőzve, még mindig felhevült arccal, elhagyná a tetthelyet és rendet teremtene a kettő, négy, hat és több lábú állatság között.

Minden együtt, család elhúzott, lakásajtó zárva, már csak a ’hal’ és új gazdáinak parancsolója és példaképe, maga a házi Főnök van a lakásban. Teljes nyugalmat biztosítandó, kihúzza a falból a vezetékes telefon dugaszát, majd kikapcsolja mobilját is. A lakáscsengőt nem köti le, fogalma sincs róla, hogyan kell megoldani. Ezek után már minden igen gyorsan zajlik, felpörög, mint élet a huszadik század végétől.

A hal még nem sejt semmit. Főnök kihúzza a dugót a kádból. A hal még akkor sem gondol semmi rosszra, hiszen az elmúlt héten is naponta így történt. Csakhogy az ezt követő csapnyitás, friss zuhany, dédelgetés, gügyögés, simogatás most elmarad. Ettől pedig rendszerint  egy kevéske, friss oxigénben gazdagabb levegőt kapna kopoltyúin át. Mikor már hasa is elérte, akarata ellenére, a kád fenekét, az említett előzmények után, nagyon rosszat kezdett érezni, de még mindig nem a legrosszabbra gondolt. A víz gyorsan fogyott, az uszonyos már nem is tudott függőlegesen maradni, oldalára dőlt, mint jeges úton a sört szállító kamion. A pánik első jelei ekkor mutatkoztak viselkedésén. Nagyot csapott farkával, nagyot fröccsent a víz, és nagyon meglepődött a Főnök is.  A Hal rendkívüli gyorsasággal, lapjával végig szántotta a kád alját, csodálatos fordulóval Egérkét és Gyurta Danit többszörösen meghazudtolva, visszafordult. Nem ért már azonban újra a kád végéig, mert a Főnök se pillanat alatt betakarta hatalmas tenyerével, oly sikeresen, hogy cethalunk moccanni sem tudott, elsősorban a meglepetéstől. Ekkor jött a klopfoló irtózatos csapása. Ez ugyan félre sikeredett a Hal egy kis mozdulata következtében. A fogás lazult, a fogoly nagyobbat csapott, s máris rájaként, laposan szárnyalt a kád vége felé. A Főnök csak nézte, nézte, majd eszébe jutott, valamivel úgy kellene megfogni az ügyfelet, hogy az ne csússzon ki a kezei közül. Mi más akadt volna a kezébe, mint a kád feletti akasztóról az Anyuci kedvenc rózsa-, és barackszínű, szívecske mintás, csodálatosan meleg tapintású óriási frottír törülközője, amit még a jó édesanyjától kapott, természetesen ezt is a kelengye részeként. Emberünk (ezt nézte már harminc éve), mit tehetett, ez volt legközelebb, lerántotta a ’rongyot’, majd pillanatok alatt belecsavarta a Halat, ami fokozódó meglepetésében, sőt döbbenetében, már különösebben védekezni sem tudott. Úgy tűnt, élethossza, másodpercei is meg vannak számlálva, azaz végérvényesen megkezdődött a visszaszámlálás. A Főnök le akart csapni a klopfolóval a hal éppen csak kilátszó fejére, a csapás sikerült is, csakhogy kisebbre a kelletténél (emberünk közben talán egy pillanatra megsajnálta a halat, és már áldozatot, nem zsákmányt látott benne?!). Lehetséges, nem tudhatjuk. Mindenesetre azért még egyet odavágott, ez a csapás azonban még inkább mellé sikerült. A törülközőt, benne a halat tartó kéz három ujját is érte az ütés, olyannyira, hogy vére is jócskán kiserkedt, annyira felsértették a klopfoló félelmetes rágófogai.

S, hogy a bajok még tetéződjenek, a félelmetes ütést követően automatikusan felemelt klopfoló feje önálló röppályát vett fel, és a szökési sebességet is meghazudtoló gyorsasággal ívelt a falitükör felé, amit ezred másodperc alatt el is ért, s azon hamarjában legalább húsz különféle alakú és méretű tükröcskét állított elő az értékes csiszolt üvegből. Az előző ütés fokozódó fájdalmának és a sok kis tükör látványának rendkívüli hatása lett. Azt az átváltozást, ami emberünkön, láthatóan is, lezajlott, leírni nem lehet. Mi foroghatott ezeket érezve és látva szerencsétlen lelkében? Persze ezt is megmutatták pillanatok múltán a további történések. A Hal, félkábultan, már kissé vérző fejjel, érzékelve, hogy lazult körülötte a szent kelme szorítása, egy csapással kiszabadult abból és faltól-falig, kád végétől a másik végéig, száguldozni kezdett. Egyszer-egyszer a kisebb szöget bezáró oldalon csaknem fel is csusszant a csodálatos tengerkék zománcon, mint gördeszkás kölkök a gyakorló pálya ugratóin, vagy mint a száguldó síugrók a versenysáncon. Ahogy a Főnök vérnyomása nyaki ütőerein át, kapaszkodott  felfelé, agyában az óriás ponty képe is úgy változott egyre nagyobb, a kádat is kitöltő szörnyeteggé, ami leginkább egy ősi halgyíkhoz, egy Ichtyosurus-hoz vált hasonlatossá.  A lény egyszerűen megfoghatatlan volt, hiszen a látvány is csak elmosódott filmként látszott a családfő agyában. A hal sebessége egyre fokozta emberünk adrenalin szintjét, és nyaki ütőereinek vérnyomását, ezzel együtt tettrekészségét. Ennek arányában azonban csökkent ítélőképessége is, sőt szeme is egy-egy töredék pillanatra csupán halvány rózsaszínű párát érzékelt, és mintha egy hosszú csövön át látná a halat. Már úgy érezte, semmi sem állhat útjába, ezért felkapta a korábban jól keze ügyébe, a hokedlire tett kisbaltát, majd miután magasra emelte, irtózatos erővel és sebességgel lesújtott. Hatalmas ezüstös villanás, óriási csattanás, a kádban lévő maradék víz pillanatok alatt eltűnik a fenéken tátongó szív alakú, (mily összefüggések vannak!) méretes lyukon. A Főnök már nem főnök, most inkább tanácstalannak, ijedtnek tűnik, olyannak, mint akinek tetteit elsősorban ösztönei vezérlik, s tudata csak szaggatottan, nano időtávokra tér vissza. Így is történik. Az iménti ezüstös villanás most a bezárt fürdőszoba ajtó előtt csapkod, csúszkál a sima kövezeten. Dühös emberünk most hasonlóan gyors villanással lecsap, de már nem tudja koordinálni tetteit, kontrollálni mozdulatait, a balta csillogó fejének mozgását. A térdeplő hóhér baltájának lecsapó ezüst íve hamarabb éri az ajtót, mintsem a halat érhetné. Az már egyébként is a kád alatt plattyog farkával, a már mindenütt véres mozaikon. Az újabb ütéstől az ajtó alsó rekesze átszakad, a halölő majd átesik a nyíláson. De most meglátja a halat, ami már nem csak a saját nyálkájától, hanem vérétől is sikamlós, csúszós. A haltisztító, most már vérbe borult, kidülledő szemeivel, teljes homályban, agyának már szürkülő vörös alkonyatában látja, hogy a vérszomjas őshal feléje közeledik, és ismételten felé csap. Az ütés most komolyabban találja a halat, vére fröccsen, de utolsó erejével, vagy csupán véletlenül, még kiugrik a betört ajtón át a lakás előterébe. Már csupa vér a mester arca is, valamint kezei, ruházata. Kezében a véres baltával, a hal után akar mászni a résen át, de az túl szűk, durván felsérti fejbőrét is, amiből ömleni kezd a friss, meleg, piros vér, végig a szemei között és egyik füle mellett. Kínlódtában  egy kiálló lemezdarab lehúzza róla mackónadrágját, és most klottgatya-szerű elnyűtt alsóban, vérfoltos farpofával, majdnem átér az előtérbe. A látvány és hangulat egyre ’érdekesebb’. Nem kell külön mondjuk, régen elveszítette békés, behavazott karácsonyi hangulatát, egyre inkább vágóhíd, mészárszék jelleget kezd ölteni, de egy halvány pillanatra felsejlik a mentőszolgálat, a kényszerzubbony és a rendőrség árnyéka is.

Dühöngőnk ismételt rúgásokkal, nekivetődésekkel, közben bömbölve, mint vérgőzt fúvó bika a viador muletája (vörös kendője) előtt, áttörte magát az ajtónyíláson, miután a kilincset már nem is látta, majd pillanatok alatt felmérte a hal s a közte lévő távolságot. Tulajdonképpen az elmúlt percek eseményeinek hatásaként egy-egy pillanatra kettőslátása volt. Most, egy ilyen pillanattöredékben egyetlen, szinte vakon mért sújtással, végre úgy találja el a halat, hogy az nem mozdul többé. Ekkorra azonban már minden végleg megváltozott. A halból végletesen  óriási víziszörny lett, a fürdőszobából börtöncella, a lakás egy részéből romba dőlt, véres kivégzőhely. A reggeli békés gondolatok gyilkos, zavarodott, ösztönvezérelt mozdulatokká, villámlásokká lettek. A már elhaló hangok melyeket az imént még élő szörny bocsátott ki, olyanok voltak, mint mikor gépszörnyek hadakoznak egymással, s nem egy vergődő hal cuppanásai, plattyanásai a mozaiklapon. Halkedvelő barátunk hangja viszont nyugodt baritonból félelmetes barlangi oroszlán többszólamú üvöltésévé vált, olyanná melyet időnként még a heréléskor bugylival nyiszitelt malac visításai és elefántordítások tarkítottak, keverve némi hörgő, gurgulázó víziló duettel.

Az uszonyos szörny most, mintha mégis megmozdulna. Farka emelkedik meg néhány centiméterre, majd halk ’platty’ és visszalapul a mozaiklapra, úgy tűnik, végleg feladta, és most igyekszik a mozaiklappal egy szintbe simulni. De már késő. A véres kezű, véres fejű, bömbölve őrjöngő ember, baltáját két kézre fogva, egy végső csapásra emeli fegyverét. A balta véres vasa éppen eléri a kellő magasságot, már gyorsulva zuhanna lefelé, amikor a felpörgött agy számára irtóztató hangon megszólal a lakás csengője. A hang iszonyú, szinte fájdalmat okozó sikoltással hatolt át a baltás ember dobhártyáin, majd többszörösen visszaverődve pattog vértolulásos koponyájában, ott egyre nagyobb feszültséget és fájdalmat okozva. Lassított filmsor sebességével megfordult, féltérdre emelkedett, majd egészen felállt, imbolygó, félterpeszes lépéssekkel, de már pillanatok alatt, az ajtó előtt termett. Utolsó lépésein és arcán, ami abból a vértől, maszattól látszott, dülledt szeme villanásán, feltűnően látható, hogy újabb adrenalin löketet kaphatott szervezete. Egy mozdulattal nyitotta a zárat, szinte kitépte az ajtót, ismét két kézre fogva a baltát, azt megint magasra emelte. Az ajtónyílásban, már nem tudta eldönteni, hogy ki áll, anyósa, felesége, gyermekei, az Ajtós néni, vagy a postás, bárki, valaki. Szemei már teljesen vérben forogtak. A szemek sarkából mintha véres könny kezdett volna csörgedezni. Az eszköz, mint régi ácsmestereink nagyoló bárdja, zuhant, mérhetetlen gyorsasággal, majd időtlenül lassan, de ezt már nem érzékelte senki. Csak zuhant, zuhant lefelé. Becsapódva, a balta nagyot koppant, emberünk kezei azonban a levegőben, magasan feje felett maradtak. Két pillanat múlva ő maga is térdre zuhant a véres balta mellé, mely köré egyre nagyobb amőbát rajzolt a frissen patakzó vér.

Szerencsétlen pontyunk, félszemével még látva az események ilyetén alakulását, feleszmélt letargiájából, farkával nagyokat csapva, fel-felugorva igyekezett a baltára ejteni síkos testét, ily módon igyekezve mielőbb öngyilkos potykává lenni, megváltani magát, s a majdan testi sérülései után a lelki szorongattatásból is felépülő megkínzóját.

Emberünk hamarosan felépült legsúlyosabb sebéből is, melyet akkor szerzett, amikor az ajtónyílásban két kézre fogott, felemelt balta a kritikus pillanatban a lábfején ejtett csúnya sebet. Mielőtt a két izmos kar és pattanásig feszült idegei valóban elindíthatták volna halálos útjára az eszközt, az valami ismeretlen természeti erőtől vezéreltetve, egyszerűen kicsúszott, kihullott a kezéből.

(2009. december) (sa)