14. 2014. febr.
Már megint itt van, félelmetes …
Alig múlt egy éve, hogy 2012. december 21-én szerencsésen átéltük az éppen esedékes világvégét. Azonban alig, hogy a csalódott kedélyek megnyugodtak, és az előzetesen beszerzett ’túlélő készletek’ (só, cukor, liszt, gyufa, petróleum) is erősen megcsappantak, az események hívői újabb veszélyekre figyelhettek fel. Értesülhettek ugyanis a következő végveszélyről, melyre ráadásul nem is kell sokat várni, hiszen már a napjainkban élt hónapban, február 22-én bekövetkeznek szörnyű eseményei, melyeknek vége számunkra a teljes megsemmisülés lesz.
A végső nap eljöttét most nem a Közép-Amerika szubtrópusi térségeiben valaha élt kukorica termesztő maja uralkodók csillaglátói számolták ki. A mostani világvége események a messze északon, a hideg fejű, de annál harcosabb és forróbb vérű vikingjeinek berkeiben született meg valószínűleg egy bálnavadászat és egy jegesmedve vadászat közötti egyfajta holtidőben.
Lehet, éppen egy korai Vasa-típusú hajó építésének közepette, valamelyik harci szekercéhez szokott hajóépítő a nagyoló bárd fokával egy szeg helyett az ujjára sújtott. Ennek következtében meglátta az agyában összezavarodott csillagképet és fájdalma önkívületében elkántálta a világvége eseményt, melyet sámánok hada a következő saga-ba foglalt az utókor figyelmeztető okulására.
A lényeg, hogy miután Heimdallr isten megfújja a Gjaller kürtöt, ennek hangja figyelmezteti és csatába hívja az embereket Odin főisten oldalán. Eltűnik a morál, az emberek egymás ellen harcolnak. Maga a végső nap a viking Jolablot, a télvége ünnepe, melyen most nem a megújulás, a tavasz következik, hanem végső megsemmisülés, hiszen Skoll farkas megeszi a Napot és megeszi a Holdat. Odin főistent megöli Fenrir farkas, mérgezett és sötét lesz a föld és az ég, teljes lesz a pusztulás.
A nagy várakozás közepette észre sem vettük, hogy 2013. június 6-án úgy átment Földünkön egy újabb totális pusztulás, mint a világvége jósok koponyaűréből üres hordó hangon szóló, kénhidrogén szagú jóslatok. Mekkorát tévedett szegény jós. Hasra ütés helyett bizonyára gyomorszájon vágta magát. Azon a napon legfeljebb 1944 nyarán Normandia partjain, és kövekből rakott sövényeinek vidékén partraszálló és az ott védekező katonák kaptak örökre felejthetetlen ízelítőt a világvégét előttük feltáró pokolból.
Úgy tűnik, a világvégét mi magunk hozzuk a nyakunkra, nem valami hirtelen bekövetkező kataklizma, valami gyors természeti csapás. Mi, mindannyian szépen, lassan, módszeresen, összeférhetetlenséggel, meg nem értéssel, szeretetlenséggel, gyűlölettel, politikai dilettantizmussal, és csatározásokkal, rémisztő ideológiákkal, hamis voksokkal, gőggel, kivagyisággal, és kiskirálykodással, Mammon mindenek feletti imádatával, napóleonkodással és állandó tiborcolással, humortalansággal és rossz viccekkel, örök gyanúval, irigységgel, féltékenységgel és bűnbeeséssel, vezetés helyett székbe-asztalba kapaszkodással, pökhendi és arrogáns hatalommal, elkerülhetetlen gazdasági világválsággá nyilvánított globális lehúzással, jogszolgáltatásként is csúfos igazságszolgáltatással, mérhetetlen természetpusztítással, magunkra erőltetett egészségtelen ételekkel, lehetetlen kül-, és belpolitikai döntésekkel, tüntetésekkel és ellentüntetésekkel, társadalom- és emberellenes szabályzókkal, mesterséges munkanélküliséggel, fokozódó energia éhséggel, kultúraként magasztalt agymosó média felhajtásokkal, híradásnak titulált bűnelkövetési útmutatókkal, szegényedő szegényekkel, gazdagodó gazdagokkal, valamint, sajnos még igen számos hasonlóval, melyekből világszerte ‘csemegézhetünk’.
Nos, mi történik, vajon az események hasonlóan zajlanak majd, mint az alanti maja ígéretben?
Olvassuk hát: (bal oldali, majd jobb oldali oszlop)
Erdő alatt maja tábor
Erdő alatt maja tábor
Oda megy ma, ki elég bátor
De már nem mer ott belépni,
Világvégét lát közeledni
Bolygónk vége közeledik,
A planéta elcsendesedik
Űrkomp is pihen, fel sem lőtték,
Benne dühöng sötét népség
Sátor előtt nagy tűz lobog,
Maja jósnő hebeg-habog
Kreol zombik hujjogatnak,
Körülöttük patkányfiak
Maja sámán jól betépett
Ízlett neki a galócás étek
Alszelétől legyek is lehullnak
Ősei már rég meghóttak
Sátor előtt nagy tűz lobog
Maja jósnő dideg-dadog
Vigadjatok, pusztuljatok,
Már csak az igaz szív dobog
Hogy ezt ő most hogyan érti,
Fel sem fogja már itt senki
Nem kell már itt gondolkodni,
Szabad lopni, csalni és rabolni
Szabad lopni, szabad csalni,
S ha szükség hozza, kell rabolni
Szükség nélkül teszik sokan
Hogy az anyjukat lássák holtan
Maja sátor bezzeg hangos,
Tépi haját a cimbalmos
Öreg zombik hujjogatnak,
A purdék titkon kortyolgatnak
Odabenn is lángol a tűz,
Zombi poronty kis nőstényt űz
Itt benn már megbolydult a világ,
Oda van értelem és virág
Varjúlábú, te aranyvirág
Mond hát, asszony vagy é, netán leány?
Ha leány vagy, gyere a dikóra,
Ha asszony, húzzál a konyhába
Zombiné, te aranyvirág,
Mutasd meg a farod táját
Nem számít már, hogy nézel ki,
Csak magadból vetkezzél ki
A hátulját földhöz veri,
Sötét himnuszát úgy énekli
Nem törődik már semmivel,
Belét a kutyák húznák el
Lala, hozzad már a kantát,
Te meg cöncörgesd a brácsát
Jól döngesd meg az ángyát,
Melegítsd meg a bundáját
Döngesd Lala az ángyát is,
Döngesd, az angyalát is
Hívd a placcról a Lolát is,
Jó lesz bizton hármasban is
Döngesd Lala az ángyát is,
Dübörgő a kedvem máris
Tűzbe vetem az erszényemet,
Ördögnek adom el a lelkemet
Kaparják a sátor vásznát,
Ne zavarják a vajda álmát
Ezt parancsolja a legfőbb maja,
Mi meg, hogy törje ki a nyavalya
Átok legyen uradon,
Te meg hűljél ki egy maja lányon
Döngöld Lala csak azért is,
Egy üres koporsóért is
Megint jőnek esedeznek,
Csendesebben döngessetek
Ördög lássa lelketeket,
Boncmester meg a béleteket
Látja persze, hogyne látná,
Hiszen minden lángokban már,
Hagyjuk abba, mondja az úr?
Ne dönögjünk, szórakozzunk?
Ördög bújjon az uradba,
Te pedig menj a pokolba
Nem kell többé vezér nékünk,
Jobb, ha mi már magunk lészünk
Ördögnek purdéja,
Sátánnak babája
Tetveknek édes kedvese,
Te is menjél a fenébe
Mit nekünk, most világvége,
Mindenki menjen a fenébe
Most lesz vége a világnak,
Benne sok-sok mihasznának
Az utakon lángoló szekerek,
Ordítozó tahók és vigécek
Ledőlt falak között üveg csörömpöl,
Vajon a piások unokája mit örököl?
A pusztában is égő sátrak
Körülöttük füstös árnyak
Itt is törött üveg csörömpöl,
Ki tudja, a piások unokája mit örököl?
Nem kell már itt örökölni,
Csak enni, inni, s ha kell, ölni
Nincs már itt rend és tisztesség,
Ma estig a világ is leég
Plázában aranyló kirakat,
Hopp, egy zombi majd rátapad,
Itt a balta, törjed, rajta
Rámold zsebbe, húzz a francba
Nincs már pandúr messze tájban,
Na meg széles e hazában
Ülik ők is a világvégét,
Rég elhagyták honuk népét
Vezéreink(?), ha voltak ilyenek,
Egymást törve menekülnek
Esengenek, jájj, mi lesz vélünk,
Patkányok, hiénák étkei lészünk?
Csótányok, martalócok voltatok,
Most hasonlóan pusztuljatok
Nem láttátok milyen a nyomor,
Merre van sok éhes gyomor
Galandférgek, csúszómászók,
Ezek mind-mind ti voltatok,
Most meg sírtok, kapaszkodtok?
Mondjátok hát, mit akartok
Nyáron hűvöset, télen meleget
Nem kaptatok még eleget?
Mondtátok, hát megkapjátok,
A pokolban mindezt meglátjátok
Forralt borral a bendőben,
Futtatók a jó melegben
A lányok meg kinn a fagyban,
Topognak a megállóban
Kurvák fagynak megállóban,
Muffig érő szoknyácskában
Fázik már a bundácskájuk,
Nem lesz, nincs már több utasuk
Kinek kell most rövid fuvar,
A rémült idő nagyon fukar
Mindenki a vég elől fut,
Gyalog, stoppal, vagy ahogy tud
Csupasz seggel toporogtunk,
Sebaj, korábban is nyomorogtunk
Kinek jó ez, mondjátok meg,
A lányoknak biztosan nem
Nyolcadik utasként itt a vég,
Szép, nagy kénköves világvég
De van ki örül, ülepe lyukas még,
A pusztuló világra kacagva néz
Sokan, a feldúlt világra derűsen néznek,
Mert még hisznek a reményben
Ne higgyenek, az sem biztos,
Ma már a lélek és szellem is mocskos
Sötét felhők az ég alján,
Túl vagyunk az utolsó vacsorán
Megtöltjük még poharunkat,
Elveszítjük humorunkat
Kellett nekünk világvége,
Mindenkinek pőre bőre
Itt állunk a nagy semmiben,
Múltunk egy lyukas cipőben
Jövőnk, cipő talpán maga a lyuk
Mi meg csak egymást marjuk
Menjünk el együtt a fenébe,
Legyen már e sárgolyón csend és béke
Ki tudja, még mi lesz vélünk?
Hátunkra hűl é a bőrünk?
Húsunk keselyűké, csontjaink hiénáké,
Emlékünk, lesz ilyen? senkié?
Ki tudja, még mi lesz vélünk?
Elcsorog é piros vérünk?
Testünk is lassan kihűl? (de bárhogy is!)
Lelkünk könnyedén, pilleként repül
Szabadon repülnek gondolataink,
Várják őket eleink, anyáink, apáink
Kihűlő testünket majd felülről nézzük,
Kedvesünk kezét kezünkben érezzük
De hagyjuk e kesergést,
Igyunk még egyet, a keservét
Ha tisztesség volt éltünk,
Emelt fővel átléphetünk
Hamvadó tüzek füstölgő fényében,
Ki van itt még jókedvében,
Már csak azok lehetnek,
Kik egyáltalán még élnek
Nem sokan vannak már,
Itt tombolt, s aratott a halál
De egy apró zöld levélke
Mégis kibújt a fakó fényre
Itt van, eljött egy új reggel,
Végre, ismét lehet, és tenni kell
E nap is szürke, mint a többi,
Mégis, ezért kell előre menni
A csendes, leégett táborban
Egy, még izzó gerenda pattan,
Már csak üszök és hamu látszik
Nyeszlett hiéna vért iszik
Romok között keshedt sakál,
Összehívott falkájára vár,
A fákon szemekre szemet vető holló
Övéi hangja is vészesen korrogó
Farkasok nem jönnek,
Ők inkább tova mennek, menekülnek,
Foguk emberhúsra soha nem fűlik,
Inkább a kövér kutyahúst kedvelik
Távolabb döglött szamár,
Elhagyta ereje, nem ordít már,
Puffadt hasánál kopasz nyakú keselyű,
Csőrét belevájja, s kibuggyan a bűz
A romok között mintha emberi tetemek,
De inkább hagyjuk most ezeket,
Talán egy, ki meg sem égett!
A sámán az, kit a tűz sem éget
Sértetlen, lapos dobját fogja ölre
Annak meg feszesre száradt a bőre,
A halk temetői csend rezzen,
Mintha szólna, maradj velem
A jósnő az, a boszorkány,
Kinek rongyai mindahány,
A tűzhenger martaléka már,
S mi maradt utána, egy tiszta selyemsál!
Nézzük kormosan is gyönyörű testét
Most is kacéran villanó fekete szemét
Hatalmas parázsló tűzvörös üstökét
Sajnos, a szép árnyék lassan ködbe vész
Élőket látni? már egyet sem,
Nyugodjanak mind fektükben,
Tusázzanak fenn az égben,
Hitük legyen a dob szellemében
Füstfelhőből szutykos csapat,
A cinterem felé halad
Hitték, itt nyugalmukat lelik,
Pedig itt már a reményt is temetik
Ravatalozó fekete asztalán,
Letakart koporsó üresen áll
Benne semmi egyéb,
Mint maga a meghalt Remény
Koporsó mellett fekete váza,
Benne a gyász fehér virága
A csokrot vajon ki küldhette,
Már tudjuk, a remény szelleme
Ez volt az esedékes világvége
Még nem ment el a jósok kedve
Jönnek, következnek a vikingek
Honnan fúnak hideg szelek
Lássad majd meg tizennégyben
Februárban a nagy hidegben
A hiénák emberbőrben
Az igazak meg mind pőrében
