Enyém, tiéd, övé, mindenkié?

………  De lássuk a medvét, azaz a gombászt és a gombát. Ma, mint említettük, még/már bozótháború folyik a gombák birtoklásáért, minél nagyobb mennyiségek megszerzéséért, szinte  körömszakadtig védve a legtöbb, legjobb gombát nyújtó területeket, ki nem adva annak koordinátáit, lelőhelyének ismérveit. Ez már vadászat, valljuk be, sokkal inkább emlékeztet az ősi élelemszerzésre, a faj-, és létfenntartáshoz feltétlenül szükséges territórium védelemre, mint sok egyéb huszonegyedik századi tevékenységünk. Ma már azonban az ösztönön túl gyakorta egy adag tudatos önzés is van ebben, azaz a zsákmány inkább az enyém, mint tiéd legyen; s ha én már nem bírom mindet birtokolni, akkor az inkább legyen az enyészeté (nem is ezzel van a probléma), mint az út másik oldalán semmit sem találó kezdő gombászé.  Ilyenkor az igazi hasgombász (=garabolygombász, kosárgombász, gyomorgombász, hűtőgombász, sőt bélgombász) ellenkező irányban hagyja el a terepet, nehogy felfedezze lelőhelyét a kezdő (vagy bárki), nehogy tudásának bár morzsáját is, át kelljen adnia.

Sokan, a gombászok nem jelentéktelen hányada, (túlozzunk kissé) lopakodva, avar alatt osonva, mint egy tengerészgyalogos  Guadalcanal zöld poklában, vagy a Legion Etrangere katonái Csádban, közelit kedvencei felé, a tetthely, a műveleti terület közelében hosszasan meg-meglapulva.

Másik gombászt, ha találkozik ilyennel (aki ’véletlenül’ átlépi territóriuma vélt határait), aszerint ítéli meg, tekinti ellenségnek vagy barátnak, hogy az mekkora, és hány darab kosarat visz magával, milyen márkájú gombázókészlet lapul zsebében, milyen létszámú segéderő kíséri, hány ’serpa’ cipeli kellékeit. Mint vadorzó, vagy lopakodó mesterlövész, figyeli a terepet, hogy aztán ki-kirohanva a ’gombásba’ gyorsan leemelje egy-egy kisebb csoport, gyűrű vagy ’folyás’ kalapjait, hogy szegény gombafejek meglepetésükben még visszaköszönni se tudjanak. Ezt követően gyakorlott mozdulatokkal végzett gyors végtag csonkolás, vagy lefejezés után, kosárkájába rejti foglyait, hol azok már csak némán heverhetnek, miközben a serpenyő és a forró olaj rémképe lebeg láthatatlan szemeik előtt. A csonkolások maradványait, elhagyott bocskorokat, gallérokat, kalapfoszlányokat, tönk darabkákat, nagy-nagy  rutinnal, gondosan, ügyesebben, mint borz a saját ürülékét a ’házatáján’, kis gödröcskébe elhantolja, talajt, avart kapirgál rá, nehogy más gombakedvelők megorrontsák, hogy mi lapul a pagony rejtekében, s majd titkon visszatérjenek a következő idényben, de lehet, már a jövő héten. Miután nagymama fejkendőjével is lefedte a kosarában tehetetlenül vergődő gombácskáit, ismételten visszahúzódik a gombás szélén húzódó bokrosba. Kosarát, túlélő gombászkését keze ügyében hagyja, hogy újabb akciót, skalpolást  kezdeményezhessen, netán az illetéktelen gombaorzót eltántoríthassa rabló szándékától, vagy ártalmatlanná tehesse, amennyiben az elkerülhetetlenné válik. Így telik el egész napja, hosszabb-rövidebb cserkelésekkel tarkított, megfigyelő, kémlelődő lapulásokkal, figyeléssel, gyors, de eredményes zsákmányolásokkal, skalp gyűjtéssel.

Amíg nem volt ilyen rutinos gombavadász, gyakorta előfordult, különösen a hosszú hétvégéken, hogy területeit már-már veszélyeztették a kirándulók hadai, melyekből ugyebár egy pillanat alatt bősz gombagyűjtők válhatnak. Megelőzendő, hogy területeit holmi gombász gyalogok letarolják, még az éjszakai, kora hajnali órákban beszáguldozta a területén található turistautakat, erdészeti utakat, ösvényeket, és azokon igen érdekes apró plakátokat, figyelmeztetőket, felhívásokat függesztett ki a fatörzsekre, sorompókra.

Valóban érdekesek is akadtak ezek között. Nem átallott még egy pajzánkodó plakátot is kitenni. Persze nem a pajzánkodás kedvéért, sokkal inkább a gombafőzőcskére hajlamos hölgyek elriasztására.

Miután szinte már rásötétedik, csakúgy óvatosan távozik a területről, mint ahogy azt megközelítette pirkadat tájékán. Most is különböző vargabetűket kanyarít az erdőben, keresztezi saját nyomait, mint a sokat tapasztalt öreg, szürkehátú vadkan; sőt időnként még egy-egy oldalugrással is igyekszik megtéveszteni a vélt ellenséget, mint egy sok hajtóvadászatot megélt mezei nyúl. Esetenként egy ágas-bogas gallyacskával is igyekszik látható nyomait eltüntetni. Miután hosszas, megtervezett kevergés-kavargás után kiér a keskeny, aszfaltozott erdőgazdasági útra, még legalább öt kilométert gyalogol autójáig, melyet, úgy érezte, saját magával és családjával szembeni bűntett lett volna, ha áruló módon gomba lelőhelye közelében hagy. Ha észreveszi, meghallja, hogy távolabbról jön valaki, zsákmánnyal teli kosarait, tarisznyáit pillanatok alatt elrejti az út menti bokrosban, árkokban; ha már erre nincs idő, gyors galoppban messzire befut a fák közé és öreg fa, tuskó vagy szikla mögött meglapul. Amennyiben végképp nem marad idő ilyen elhárításra, akkor egyszerűen megfordul és visszafelé gyalogol, mintha a másik irányból cipelné a sok gombát. Ezekkel a módszerekkel eredményesen kizárható, hogy bizonyos gombaspionok, gombagerillák  rájöjjenek, hol is van emberünk gomba Nirvánája, császárgomba és ízletes vargánya, s egyéb, egészségtől kicsattanó állapotú ’gomba hurikkal’ tűzdelve.

Valamivel később, alig néhány kilométeres, már országúti autózás után, haza is érkezik. Családja a kapuban (érkezéséről telefonon hírt adott) glédában állva, izgatottan várja, hogy vajon milyen eredménnyel járt a családfő, mennyi gombát sikerült zsákmányolnia. A végső tisztításhoz, előkészítéshez minden, tisztogató ecsetek, kisebb-nagyobb kések, tálak, vödrök, ládák, kosarak, abroszok, fóliatasakok, műanyag dobozok, üvegek, fűszerek, mérleg, szárítókeretek és gépek, szép sorban elő vannak készítve. Ugyanis, majd csak miután behordták a zsákmányt, s azt ismételten áttekinti, mondja meg a mester, hogy mi lesz a gombából, lefagyasztják, savanyítják, szárítják, porítják, előfőzik, stb? Az egészen a konyhaajtóig tolató járműből, miután az udvaron is lekapcsolták a lámpákat, csupán a jármű csomagtartójának fakó fényében, pillanatok alatt behordják, átemelik a küszöbön, a zsákmányt; mindezt nem kevésbé izgatottan s félve, mintha az egy rabsic módon hurokkal fogott, vemhes, ellés előtt álló szarvastehén teteme lenne.

Azonnal neki is állnak és nagy rutinnal, végső lépcsőként, lezárt, ceruzával írott, felcímkézett, fajnévvel, dátummal, súllyal ellátott, pontosan lemért fóliatasakokba kerül a gomba, majd a mélyhűtőbe. Ehhez a garázsba vezető utat, ahol a ’gombahűtő’ van, szintén lopva, csaknem  teljes sötétségben teszik meg. A szerzemény néhány maréknyi hányadából gyors vacsora készül, melyet azonban a számos családtagból, a munka és éhség ellenére már nem mindenki fogyaszt élvezettel, hiszen mióta egy hűtőláda kizárólag a gombazsákmány befogadására van a garázsba beállítva, a családfő rendeletére mindennap kötelező a gombafogyasztás. Reggelire gombatea, gombás kétszersült; ebédre természetesen gombapor-leves, majd hússzerű(!?) gombafasírt, gombamártással és savanyított gombával; vacsorára az ebédről megmaradt fasírt, némi medvehagymás gombasalátával. Vasár-, és ünnepnapokon, családi ünnepeken közösen döntheti el a háznépe, hogy milyen gombát ’akar’ fogyasztani, ezen belül születés-, és névnapokon kivételesen az ünnepelt végszava dönthet a gombás ételek mibenlétéről, a gombás étekfogások számáról.

A vacsorát követően, ami után a gombamester a jóllakottságtól alig tud az asztaltól felállni, hiszen nem hagyta kárba veszni a többiek által meghagyott többször féltányérnyi adagokat sem, bevonul a szobába, beviszi a csomagot, melyet távollétében hozott a postás. Bezárja maga mögött az ajtót. Annak másik oldalán még egyideig esedeznek családtagjai, hogy ők ilyenkor szokták nézni a Brasilianát, vagy a Mexicanát, sőt valamely végtelenített magyar ‘celebsót’, a családfő nem enged a negyvennyolcból, ötvenhatból, nyolcvankilencből, szó nélkül bezárkózik. További könyörgés, kaparászás után felrántja az ajtót, s ráripakodik a családra, hogy menjenek fel a tetőtéri szobába és ott az öreg tévén nézzék a régebben felvett hírhedt ’vacsoracsaták’ részeit, és jegyzeteljék ki a gombás ételek receptjeit. Rendkívüli izgatottságát most érzékelte felesége is, ezért a többiekkel egyetértésben, nem háborgatták tovább. Gombászunk leül kényelmes foteljébe, jobb oldalon maga mellé teszi szokásos tévéző dupla sörét, azaz két üveg kőbányaiját. Alkoholos italként kizárólag sört iszik, hiszen abban is van gomba. Hasonló meggondolásból szokta kilopkodni a hűtőből az élesztőkockákat is, melyet felesége használ sütemény készítéskor. Ezeket titkon, szinte egy gyermek cukorka szopogató élvezetével fogyasztja el. Most a hamutartót leveszi az előtte lévő kis asztalkáról és balról a szőnyegre teszi, majd rágyújt. A szőnyegen látszik, hogy a hamutartót már legalább tizenöt éve mindig ugyanoda teszi le. A tiszta szőnyeg minta egy kerek foltot mutat, míg körülötte szürke és kopott, egy-egy helyen égésnyomokkal tarkított a szőnyeg. Két-három kellemesen mély, hosszú szippantás után az égő cigarettát leteszi a hamutartóba, belekortyol a magával hozott kávéba, majd az ölébe veszi a kis csomagocskát. Áhítattal kezdi bontogatni. Sorban kerül le a burkolat a dobozról, ragasztót, papír követ, majd nagy pukkancsokból álló ütésálló/tompító hólyagos fólia. Ebben már nagyvonalakban kitapintható a küldemény. Emberünk becsukja szemét, roppantul izgatott, de próbálja magát türtőztetni. Tovább bontogat, majd, miután a ’tárgy’ és ujjai között már nincs semmi csomagolóanyag, látszólag teljesen megkönnyebbülve simogatja azt, mint valaha kedvese forró ölét. Percek múlva ismét izgatottá válik, már nem tud megbirkózni érzéseivel. Két tenyerébe veszi a tárgyat, majd kinyitja a szemét. A rég óhajtott éjjellátó eszközt látja a kezében. Beleteszi a már kikészített négy darab ceruzaelemet, majd lekapcsolja a fotel melletti állólámpát, úgy is nézegeti, tekergeti, próbálgatja, ismerkedik vele, eközben izgalma jól láthatóan csak fokozódik.

Most villámszerű fény csillan meg tekintetében (lehet, agyában dörren is valami), az eszközt beleteszi a csomaghoz mellékelt bőrtokba, majd hirtelen ötlettől vezérelve, hagy ’csapot-papot’, sört, cigarettát, gyorsan elviharzik. Az ajtóban még majdnem fellöki nejét és gombamintás hátulgombolóst viselő apró kölkét, aki éppen anyja fiatalos, körtealakú pöfeteg formán gömbölyödő keblén csügg, de a látvány most hidegen hagyja, ’ezt később is megtalálom’, röpke gondolattal agyában, rohan tovább.

Félóra múltán az erdőben láthatjuk emberünket, kinek egyik lábán vadmalac-csíkos mamusz, a másikon gombamintás papucs. A sűrűből ugyanazon vaddisznó konda szemléli gyanakvóan, amelyik a nap folyamán is kitért az útjából. A kis sörték csupán azt furcsállják, hogy most nem négykézláb van emberünk, és ruházata sem tereptarka. Most áll egy helyben, két keze az arca előtt, amiben meg-megcsillan valami. Időnként rohan néhány lépést, az avarból felragad egy-egy gombát, majd fürdőköpenye zsebébe gyűri. A páraleples holdfényben, mintha szemében átlátszatlan fátyol lebegne. Vaksi szemeivel a konda még egy darabig figyeli gombászunkat, majd a csüngő csecsű emse méltatlankodva elvezeti a kis sörtéket, miután a rózsaszín fürdőköpeny felől emberasszonyi és az ahhoz kapcsolódó parfűmök és kencék, porok illata csapja meg orrát, mely molekulák érzete közel sem olyan hatással van rá, mintha az öreg, őszpofájú remetekan közeledne vacka felé a sűrűben.

Egy hét múlva, amikor a legkülönbözőbb rendvédelmi és ilyen-olyan civil szerveződésekből, erdészekből, vadászokból, természetjárókból álló kutyás és helikopteres hegyi-, és légimentők, mentőalakulatok eredménytelenül kutattak utána, egy távoli település óvónőjének elbeszélése alapján találták meg. Neki apró emberkéi szóltak, hogy játék közben egy furcsán dünnyögő, fürdőköpenyes, szakállas bácsit láttak átszaladni a városzéli óvoda mögötti egyik erdei tisztáson. Meg kell jegyezzük, ekkor már nem olyan időjárási körülmények uralkodtak, hogy csak úgy, egy szál köpenykében lehessen természetet járni. Emberünk ekkor már, titkos gombászhelyétől és autójától húsz kilométerre távolodott. Tulajdonképpen már nem is nagyon keresték a jelzett erőkkel, hiszen családja elbeszéléséből tudták milyen körülmények között távozott, így már nem volt valószínű, hogy még életben találják. A korábban fellelt  járművét az apró hegyi falvakból időnként öreg Mercedes-ekkel és piros ’kocka’ Ladákkal aláereszkedő hordák teljesen lefosztották, azon már kerekek sem voltak. A kivénhedt, már roncsként is nehezen értékelhető autó gazdája mezítláb volt, rég elhagyta a csodás lábbeli párost. A gombamintásat később egy multi fajtájú kutya hurcolta be a közeli faluba és a kocsmának kinevezett korábbi paplak (mivel e falu már az Isten háta mögött volt, plébánosa is elhagyta) küszöbére tette le. A kocsmáros, korábban templomi előénekes, amikor ki akarta dobni a jobb sorsra érdemes lábtyűt, egy gyönyörű királyvargányát talált benne. Gombászunk lábszárát, talpát, tépett, leszakadt zsebű fürdőköpenyéből kilátszó karjait, ágak, szeder és málna indái tépték, horzsolták véresre. Beesett, sovány arccal, mostanára már valóban fátyolos, az űr titkait figyelő tekintettel, egy korhadó farönkön ült. Egyik kezében szorongatta a sértetlen éjjellátó készüléket, melynek bőrtokja most is a nyakában lógott. Másik kezével az előtte magasodó gomba kupactól, nem sok eredménnyel, próbálta elhessegetni az egyre szemtelenebb vadmalacokat. Megtalálóival szemben nem volt agresszív. A hordágyon, majd a mentőautóban, ismétlődően csak halkan, megtörten motyogott, motyogott: gomba, gomba, látlak, sötétben is látlak, gomba, gomba, … enyém, mind,  gomba, leszedtem, vadmalac … Arra sem reagált különösebben, amikor a mentők egy életmentő infúziót kötöttek be a karjába.

Később más gombaszedők és erdőjárók ettől a gomba kupactól egészen kiindulási pontjáig vissza tudták követni útját, mert két-háromszáz méterenként kisebb gomba halmokat, már inkább maradványaikat, lehetett találni. A legelsőnél, titkos gyűjtőhelyénél, ott volt az éjjellátó készülék papírdoboza, csomagolása, garanciajegye is.

Három hét testi, szellemi megfigyelés, felülvizsgálat és erőnlét helyreállítás után került haza. Az eltelt hetek azonban nem múltak el maradandó bélyegek nélkül. A család már előre rettegett, hogy mit fog szólni emberünk a nagy változásokhoz. A házból ugyanis egy, a családon belüli (újabb nevén kapcsolati) erőszakkal foglalkozó észfürkész javaslatára, minden eltűnt, ami bárkit is gombára emlékeztetett volna. Nem volt már gombával tömött fagyasztó, gombás ételekkel teli heti étrend a hűtőajtón, eltűnt a kamrából is a sok savanyított gomba, a sok-sok üveg, vagy zacskó szárított, precízen felcímkézett szárítmány, nem volt gombás mamusz, nem volt gombajele az óvodáskorúaknak. Nem történt azonban figyelemreméltó esemény, ha csak az nem, hogy  gombászunk nem vett észre semmit, nem hiányolt semmit. További hetekkel később azt sem vette észre, hogy neje bal kebléről is eltűnt az oda tetovált légyölő galóca, amit még heves ifjúságuk delén színesben varrattak az asszonyra, csakúgy, mint gombászunk mellkasának jobb oldalára is. A gyors, lézeres beavatkozásnak, némi tunningolásnak köszönhetően, a gömbölyűbb galóca most pöttyöslabdává lényegült át, emezt meg már régesrég elborította a dzsungelszerű dús szőrzet.

Ilyen nyugodt környezetben teltek napjai, autóról, erdőről, gombáról előtte azonban szigorúan tilos volt beszélni, vagy ezekre bármi módon emlékeztetni. Még a gyerekek mese és egyéb könyveiből is törölték, vagy átragasztgatták az amúgy is szegényesen kevés, gombákat említő képet, oldalt. A tévét is átprogramozták, hogy a reklámok kimaradjanak, nehogy előforduljon, hogy valamely reklámarc a láb-, és egyéb gombákról kezdjen ábrákkal tarkított buzdító, inkább agysorvasztó mesébe. Hasonlóan kiherélték a számítógép programozását, netezési lehetőségét. Természetesen könyvtárából is eltüntették az összes gombával foglalkozó művet, ezek egy lakattal lezárt, hatalmas ládában a pincébe lettek száműzve, a gombás étkek számos szakácskönyvével és emberünk hasonló kézírásos jegyzeteivel együtt.

Barátaival a régebbi időkben örömmel járt a közeli biliárd terembe is, szívesen játszott az ott lévő két rexasztal valamelyikén, de különösen azt szerette, amelyiken a ’gomba’ szép vörös meggyfából készült. Néha, néha előfordult, hogy a játék végeztével a biliárdterem tulajdonosa egy-két ’gombával’ kevesebbet talált takarításkor. Kiderült, hogy ezeket a bábokat mindig gombászunk tette zsebbe egy-egy óvatlan pillanatban, s vitte magával haza. Mikor felesége megelégelte ezt a gombázást és rendszeresen visszavitte a játékterembe a trófeákat, emberünk is csak egy-egy éjszakára tartotta magánál eme gombákat, és esténként szánva-bánva tettét, visszacsempészte azokat. Így aztán gyakran előfordult, hogy egy-egy rexasztalon két-három gomba is pompázott. Mint törzsvendégnek, cimborának, ezt elnézték neki. Mostanság már nem hívták barátai, de nem is kívánkozott oda. Így a gomba, minden vonatkozásában, komolyabb tabu lett jelenlétében, és környezetében, mint akár a mindenre kíváncsi kölkök előtt a szexuális élet fizikai és érzéki/érzelmi aspektusainak felemlegetése.

Barátai annak idején, az ’eset’ előtt, még ereje és szelleme teljében, többször mondták neki, hogy ne foglalkozzon állandóan azzal, hogy ki mennyi gombát szedett, hol szedte, mit csinált vele, és ő maga is adjon alább gomba mániájából. Próbálkoztak azzal is, hogy ők viszik el gombát szedni valahová, és ráveszik, hogy ne remeteként, egyedül járjon a gombák után, hanem barátokkal, családdal, és tekintse a gombászást egyfajta, csak módjával művelendő, társas kikapcsolódásnak. Nem sikerült a próbálkozás. Bárhová is vitték, szinte perceken belül eltűnt, bevette magát az erdőbe, s mikor órák múlva előkerült, sohasem mondta meg, merre járt; igaz, mindig talált is gombát. Egyszer előfordult, hogy, mivel csak egy kosarat kapott, miután azt tele szedte, lehúzta nadrágját és szárait bekötve, abba gyűjtötte a gombát. Valószínűleg ő volt az egyedüli ember, aki egy délelőtt egy hosszúnadrágnyi gombát szedett. Szeptemberi csepergősben egy szál gatyában jelent meg a már toporzékoló barátok autójánál, éppen akkor, amikor a keresésére szervezett rendőrök és a közeli helyőrség katonái gépkocsiról szálltak. Nadrágja egyik szárában sárga rókagomba, a másikban sötét trombitagomba, míg a deréktájon ilyen-olyan vargányák és galambgombák tucatjai, mind megannyi csemege.

Néhány alkalommal sikerült egy-egy horgászatra is elcsábítani, de miután egyre többször fordult elő, hogy gombát kiáltva hirtelen felugrott és beszaladt az erdőbe, vagy a tómenti réteken rohangált, már ritkábban vitték magukkal. Amíg nem volt ennyire felugrálós, csupán hátat fordított a víznek, botnak, és távcsővel figyelte a fák alját, a bokrosokat, rétet, vajon mikor bukkan fel egy gomba. Az ilyen gombász horgászatok akkor maradtak abba végleg, amikor gombászunk egy ilyen felugrás után csak másnap tért vissza sátraikhoz. A horgászathoz ekkor már csak annyi kötötte, hogy a gombát nem kosárba szedte, hanem egyik barátja elcsent halmerítő szákjába.

Lett viszont egy nemkívánatos fejleménye is a horgász utaknak, ami tovább növelte a mester gomba mániáját. Egyik cimborája ugyanis gyakran készített füstölt halat, ill. kísérletezett ezzel a tartósítási módszerrel. Ez utóbbi lehetőség szöget ütött emberünk fejébe, s hamarosan egy kisebb füstölőt épített a telek végében. Ezzel elkezdődtek a szinte tudományos szintű gomba füstölési kísérletek. Mindent kipróbált, mindig jegyzetelt. Hétvégeken felszállt a füst a kert végéből, időnként fehér, vagy szürke, eleinte gyakorta egészen fekete és büdös, máskor viszont tűrhető, szinte kellemes enyhe illat. Már akkor előfordult, hogy egy-egy rosszul sikerült füstölést követően szinte meggyászolta a kárba veszett matériát. Családja később, ezért is, a háta mögött csak gomba krematóriumnak nevezte a füstölőt. Ráadásul e mellett azonban nekik is mindig meg kellett kóstolniuk egy-egy, a jegyzetekben csak kódokkal ellátott kísérlet eredményét. Amennyiben egy-egy ilyen eredmény a mesternek ízlett, bizony a családnak is kötelessége volt azt jóízűen elfogyasztani. Eleinte feleségének kellett elkészíteni a füstölt gombás étel kreálmányokat, melyeket mesterünk talált ki a hosszú órák alatt, melyeket a füstölő mellett töltött. Később azonban e téren is átvette a főszakács szerepét.

Az események előtt a barátok, szomszédok néha-néha kaptak tőle egy főzetnyi gombát, de szinte kivétel nélkül mindig csak fagyasztott, vagy szárított, savanyított, sohasem friss gombát. Ez is, úgy tűnt, ahogy később ki is derült, csak akkor fordult elő, amikor újabb adag friss gomba már nem fért a hűtőkbe és egyéb tárolóhelyekre. Szomszédjai mesélték később, hogy nem egyszer látták, amint a fel nem falt, a családdal fel nem etetett gombát (mert már jött az új szezon), sírva borogatta a kert sarkában álló néhány idős tölgyfa alá és a kerti komposztálóba.

Környezete is, különösen családja, sohasem értették meg, miért nem vitt magával senkit sem gombász útjaira. Senkiben, azokban sem bízott, akik pedig legközelebb álltak hozzá, az idő teltével leginkább elnézték, eltűrték a gombákhoz fűződő rigolyáit. Ha valamely útján véletlenül gombával megrakott kosaras emberekkel találkozott az erdőgazdasági úton, vagy turistaúton, sohasem árulta el, hogy ő maga is gombászás céljából járja az erdőt. Ő mindig egyszerű, nagy hátizsákos turista volt. Speciálisan kialakított hátizsákjában több kosárnyi frissen szedett gombát tudott elhelyezni, s kézben mindig csak egy kisebb kosárkát vitt. Nagyon, nagyon féltette szedő helyeit. Igen ritkán előfordult, hogy valamely területére kiérve látta, hogy ott előtte nem sok idővel, már mások is jártak. Ilyenkor teljesen magába roskadt, hazaárulásnak, a világ elárulásának, lopásnak, rablásnak, személye megalázásának, fizikai bántalmazásnak tekintette az eseményt. Ezek után hazatérve rendszerint napokra súlyos letargiába esett, nem szólt, nem beszélt, lehetőleg senkivel sem érintkezett. Letargiás napjait megkönnyítette, hogy a család orvos barátja ilyenkor néhány nap táppénzt, otthonlétet biztosított számára. Eme nehéz, a lábadozás napjaiban a család gomba étlapja csak annyiban változott, hogy saját részére egy speciális menüt állított össze, s ő maga ezt fogyasztotta. A mások által is felfedezett ’saját’ területre, előfordult, hogy évekig nem ment vissza. Egyetlen esetben fordult elő, hogy egyik legjobb helye közelébe embereket ’engedett’. A meredek turista úton kaptatva a titokzatos szurdok  felé, annak aljában egy sérült fiatalembert talált, akinek egyik lába csúnyán összetört. Mikor lecsúszott, lezuhant a meredek oldalon, telefonját is összetörte, így már órák óta szenvedett, csúszott-mászott a kövek között. Emberünk, mint a területet az erdészeknél, vadászoknál is sokkal jobban ismerő, könnyedén a helyszínre navigálta a mentőket. A hideg veríték akkor verte ki, de nagyon, mikor az egyik hegyimentő megjegyezte, hogy itt bizonyára sok finom gombát is lehetne találni, valószínűleg el is látogat majd ide a családjával. Az úton hazafelé, már nem csak a baleset okozta kellemetlenség, hanem a hegyimentő szavainak tovább gondolt következményeként, nagyon rosszul érezte magát és be is lázasodott. Azt a sokkot is csak hosszú napok múltával, nehezen heverte ki.

Ekként, csendesen teltek lerombolt lelkű emberünk további napjai. Reggelenként, ha az időjárás engedte, mint egy reszketeg vénember (mert hirtelen meg is vénült), kicsoszogott a ház elé, beült kényelmesen, az előzményekből már ismert foteljébe, mellé tették jobbról a két Drehert, másik oldalon a hamutartót. A fotelt úgy fordították, hogy onnan egy, a kerítésbe vágott ’kis ablakon’ át, ki lehessen látni az utcai történésekre, forgalomra. Ez a látvány a nap folyamán egész jól lefoglalta, tulajdonképpen többet ért mint a nagy kereskedelmi csatornák rémhír ürítései, bulvár sirámai, mindig újra kezdett szappanízű sorozatai. Csupán alkonyattájt kezdett időnként nyugtalankodni. Egyébként sohasem derült ki, hogy hosszú, órákon, fél napon át tartó egyoldalú szemlélődései közepette mit gondolt, mi járhatott a fejében. Szinte sohasem beszélt.

Néha-néha valamiért felfokozottabb állapotba került (különösen, amikor a vargánya és a rókagomba szezon közeledett), ekkor az ominózus éjjellátót kezdte követelni. A holdtalan sötét, de meleg nyári estéken gyakran megparancsolta, hogy vezessék ki foteljéhez és adják oda neki kedvenc éjjellátó készülékét. A legsúlyosabb esetek akkor adódtak, amikor teljesen váratlanul felpattant a fotelból, és teli tüdővel üvölteni kezdett, gomba, gomba, vadmalac! Eközben  hevesen nyomkodott valamit, feltehetően valósnak hallucinált hatalmas gombákat, nem létező zsebeibe. Ezen a helyzeten a múló évek csak annyit változtattak, hogy később már nem pattant fel ültéből, hanem keservesen kínlódva, botokkal tápászkodott fel, mert ízületeit tönkretette a több évtizedes csúszó-mászó gombászat. Később már nem is üvöltött fel, csak szemei forogtak, csupán motyogott magában, szinte úgy, mint amikor az erdőben egy utánkereső, sebzettvad-kereső kutya rátalált. Az ápolónő, ki korábban sűrűn látogatta, saját családja életére megesküdött volna, hogy valahai gombászunknak az utolsó heteiben még a szembogara is ki kerekedett, pohos vargánya formát öltött, míg a szemfehérjét elöntő bevérzéseken fehér pettyek jelentek meg.

Évek múltával a fotel is eltűnt az udvarról …, nem kellett már jönnie az ápolónőnek sem, hogy kisegítse hozzátartozóit. Hamvait családja, egyik feltételezett kedvenc helyén, a többi gombász előtt ismeretlen, egy meleg, déli kitettségű völgyben, vén tölgyek és hársak alatt szórta szét. Városának temetőjében csupán egy köpcös vargányát formázó (ilyen volt hamvainak urnája is) tömzsi kopjafát állítottak barátai, melyre valódi neve sem volt felírva, csupán egy ’nicknév’, valamint születésének és halálának időpontja. Családját kivéve, többen (az a néhány gombász aki ismerte) feltételezték, nem is volt neki igazi polgári neve, csupán valamely nicknéven szerepelt, ott is csak elvétve, egy talán nem is létező nyilvántartásban. Később itt a temetőben, még hosszú éveken át, a tragikus nap, amikor magába zuhantan rátaláltak, évfordulóin, friss vargányákat lehetett találni egy kosárkában. Körülötte a puha földben, mintha apró, vadmalac nyomok is látszanának. …

(2013.02.)

(a szövegközti képek a világhálóról)