14. 2017. jan.

Epizód egy ‘rendkívüli’ télről

 

Az alábbi sorokat kedves távoli barátném, Jázmin sorai ihlették, ki a városi gyalogos közlekedés jó és rosszabb oldalairól írt levelében, melyek a havas, jeges télben érhetik a gyanútlan kétlábon közlekedőt.

Nem lévén saját fotóm téli utcaképekről, közlekedésről, így néhány egyéb téli képet tettem be szövegközti illusztrációnak. Egyébként is úgy vélem, ezek sokkal inkább emberközeliek, mint egy szétfagyott, jeges, szürke jégbarikádok és hókupacok alól kikandikáló szeméttel fedett városkép.

Mindig mondtam, hogy hiába beszélnek az ásványok keménységét kutató, méricskélő szakemberek a gyémánt legkeményebb voltáról. Mégis csak keményebb az a jó szürke beton, különösen így, hogy színezett sávjai között apró macskakövek, mint mozaikok vannak beépítve. Bizonyára most a legkeményebb, hiszen a keménységet fokozó bevonatként egy kis tükörjég is van rajta, hasonlóan ahhoz, mint a fém-megmunkáló eszközökön a vídia betét. Kegyetlen páros így együtt a két fagyba dermedt fluidum, a lávából macskakő, vízből jég szerelmi egyesülése. Ez a gleccser pálya a zsebben, kézben tartott telefonok szétszerelésével, csontok tördelésével is pillanatok alatt végez. Még a legkeményebb koponyákat is jobb belátásra bírja. Kórteremben félkómában szédelgővé, kel-fekszik tévelygővé teheti az embert; nem is beszélve a mellékes hatásokról, például csillagdai fény effektusokról és rózsaszín szivárványos holdkórról. Rendszerint előfordul a terhes hófelhők alatti csodálatos csillaghullásban történő ‘gyönyörködés’. A vizuális dolgokkal együtt, vagy ezeket követve jönnek a történtekhez fűzött hozzászólásaink. Ezek a pillanat hevében (fagyba dermedtségében!) szóbeliek, azaz: anyázás, szférikus magasságok ismételt emlegetése, ‘neked is fiam épp most kell óvodába/iskolába menned’ kezdetű fohászok, s apró mindennapos imák, melyeknek a vége mindig a nyár és a strandolás dicsőítése. Na, akkor meg jön a panaszos esdeklés szintén a magasabb légrétegek irányába, hogy: jaj de jó lenne egy kis jégréteg a sörösüveg köré abból téli dermedésből, és így tovább.

2010.01.25. ADSC09561SB.jpg

Megcélzottjai eme ‘áldást kérő’ szavainknak, saját hülyeségünk (na már megint úgy öltöztem, mintha strandra mennék), férjeink/feleségeink, gyermekeink, főnökeink, kollegáink, polgármesterünk, főpolgármesterünk, közlekedésünk, városgazdálkodásunk, kedvenc pártunk, kedvenc frakcióvezetőnk, kedvenc miniszterünk, kedvenc miniszterelnökünk, kedvenc szóvivőnk (ez utóbbiakra ki a fenének van szüksége?, bár a többi is meggondolandó), szeretett Uniónk, Európa mindenestől, majd az egész rothadt világ, és minden keserűségünk együttvéve. Végül is, ‘tökmindegy’, hogy szóvivő, vagy kenyéradó gazdája. Mindkettő ugyanazt fújja: váratlanul jött a tél, a hideg (de kedveseim, januárban?), hirtelen* jött az ónos eső (júniusban nem szokott, legfeljebb jégeső, hullani!); egyébként felkészültünk, ‘iksz’ tonna sóval, ‘ipszilon’ tonna homokkal, ‘vé’ számú munkagéppel, sőt ‘zé’ számú munkással! (nocsak, nocsak, s mégis alig történik valami az első ónoseső, vagy havazás után. Ja, persze váratlanul jött! Igaz is, az Indiai-óceán partján jól megérdemelten(?) telelgetve, váratlanul kellemetlen (vagy kellemetlenül váratlan) lehet olyan híreket kapni, hogy szakad a hó otthon, vagy zuhog az ónoseső, az emberek törik-zúzzák össze magukat, sok a gépjármű baleset! S szegények nem tudják mit is kezdjenek vele. Róluk, csak úgy közbevetőleg, ennyit. Szidunk, átkozunk minden illetékest, hogy ette volna meg a fene a fűnyírógépével (bocsánat, a hókotró és sószórógépével) együtt; bezzeg a villájuk előtt, meg az uszómedencéjük szélén száraz a járda, …)

2010.02.07.  ADSC09596sB.jpg

Miért is morcolgunk, zsörtölődünk? Mindez azért, mert a színes betonba ágyazott apró macskakő oly kemény volt, hogy jéggel borított lángoló fájdalommal, se’ pillanat alatt, az építőmunkások keze nyomán kialakuló mintázatot égetett az ülepünkbe. Olyannyira becsapódtunk a járófelületbe, hogy bőrünkön át láthatjuk szikráktól villódzó farcsontunk sajgó roncsait, ami olyan fénnyel, lüktetően ég agyunkban, mint egy tizenkétledes kerékpárlámpa. Nadrágunk, úgy érezzük, alsóneműnk biztosan, ki is égett a becsapódás pillanatában. De semmi baj, fel a fejjel járdáról hogy legalább a járófelület síkjában láthassuk az előttünk kavargó lábakat, s folytassuk utunkat lassú baktatással, mint teve a homokban. Jaj, homok, tényleg, most jut eszünkbe, hogy ’akár’ (figyeljétek, ez az egyik legdivatosabb szó a médiában!) még fel is szórhatták volna homokkal az úttestet, sőt még a járdát is. Most ismételt fohászba kezdünk, miközben lassan megindulunk -jobb kéz, jobb láb, ima, … bal kéz, bal láb, ima …, keresztül a járdán a fal irányába, hátha találunk a fal tövére tapadó tömegben egy kis résnyi helyet, ahová legalább egyik lábunkat stabilan letehetjük, és megsimogathatunk egy számunkra hirtelen oly kedvessé, meghitté lett kutyaszarporos száraz aszfaltdarabkát.

2010.02.01. ADSC09579sB.jpg

S mikor még magasabbra hág bennünk az indulat, a minden és mindenki felé irányuló düh és fájdalom áradat, rádöbbenünk, hogy milyen egyszerű a megoldás; csupán egy régi foltozott, síbakancsba való zoknit kellett volna cipőnkre húzni. Na, majd a következő ilyen télben! Minek utána máris vidáman kocoghatnánk és kuncoghatnánk, hogy körülöttünk milyen szép, toronyugrókon is túltévő fordulatokat produkálnak nyugdíj korhatárt még a múlt században meghágó öreg nénék, mozdulataikkal meghazudtolva egy tizenhatéves műkorcsolyázó, vagy gerendatáncos bakfis leánykát is.

De nincs mit tenni, most itt vagyunk és térd magasságból nézzük a világot. Sej, milyen jó is lenne nyáron ezt csinálni, fájdalmak és megrovó tekintetek nélkül tanulmányozni, mely szoknya, mely harisnya, mily magasságokban kezdődik, végződik. Ezzel szemben most vastagon becsomagolt lábak, egyik olyan, mint a másik, ormótlan csizmák, vagy egyáltalán nem hóba-télbe való, inkább divatból, mint a tél és fagy okán felvett lábbelik. Nincsenek itt formák és méretek, nem lehet kérem itt érdekeset, szép női lábakat látni, még vizionálni sem, mindent elfed a közelgő tragédia rémképe és az egyre hangosabban vijjogó mentő sziréna hangja.

2010.02.01.B.  ADSC09582sB.jpg

Itt van például egy igen koros asszonyság, aki a járda szélén egy kis fába kapaszkodva, úgy tesz, mintha futógépen edzene, úgy kb. 30 km/órára állított masinán. Látjuk is, hogy tátog már szegényke, de mintha azt mondaná, állítsátok gyorsabbra. Így aztán senki sem próbál rajta segíteni. Mosolya is megtévesztő, később jövünk rá, hogy az még az utolsó békeévet idézi, s feltehetően szüzességének elvesztése, eljegyzése vagy esküvője napján exponálta rá az élet, amit most az elbukás rémülete sem tudott ráncos arcáról törölni. Ezért aztán távolabb lépünk és azt az öregurat figyeljük, aki éppen egyenes gerinccel szeretne átkelni a jégfolyam egyik partjáról a másikra. Csakhogy a part, a járdaszegély meredek és magas, mint az ’Omaha-part’ 1944. június 6-ik napjának hajnalán, a partraszállás napján. Furcsa módon az elegáns, faragott csontnyelű bot (ez nála nem támasz, csak séta kellék!) éppen akkor csúszik meg a jégen, amikor az apó rátámaszkodna. Így aztán egyensúlyát vesztve csúszik a bot után, továbbra is erősen kapaszkodva abba. Úgy tűnik, mintha a bot húzná maga után az idős lovagot. Csakhogy előtte falanxként turisták, nyolc-tíz dán bambán, a járdán állván, vagy tán odafagyván(?), se té’, se tova már. A bot meg befurakodik néhány pár viking láb közé, és pillanatok alatt olyan káoszt teremt a végtagok között, mintha görbe pálcikákkal marokkóznánk. Hirtelen nagyon beszédesek lesznek, s maguk között dánul, nyilván u.azokat emlegetik, kiket mi is korábban: le-, és felmenőket, kisebb és nagyobb hatalmasokat. Ezt nem lehet tovább bírni, tovább kell lépni innen is. A röhögéstől már fagyott könnyek gördülnek le az ember képén, s pattognak szanaszét a jeges járdán, már alig látja, hogy a járda széléhez csúszó-koccanó furgon hátsó ajtajánál egy fehérkabátos fiatalember hatalmas süteményes tálat emel két kézzel a feje fölé. Könnyen teszi, hiszen ahol áll, száraz az aszfalt, miután egy napok óta ott parkoló járművet az imént vontattak el onnan. Megindul a járdán a presszóajtó felé, a fagyos, behavazott jégmezőn át. Hosszú út, süvít, fú a szél, (‘Dimitrij Lénáról mesél’, vagy ahogy anno Paulus tábornok Sztálingrád hómezőiről), nem lehetetlen, hogy jegesmedvék, farkasok is lesznek a nagy átkelés közben. Félúton jár, amikor az első bizonytalan, kényszeresnek tűnő, semmiképpen sem akaratlagos mozgásformát produkálja. Egyik nyújtott lábát hirtelen felrántja álla magasságáig, miközben az óriási tálcával is olyan mozdulatokat végez, mintha földhöz akarná csapni. A tálcán lévő  krémes és egyéb sütemény hegyek most természetellenes módon közelebb vannak a jégmezőhöz, mint a tálca alja, de egy nagy sebességű fordulattal minden a helyére billen. A fiú kiegyensúlyozott lénye nem engedi, hogy az édesség a lábak, cipőtalpak martalékává váljék, újra és újra egyenesben tartja a tálcát. Nem tudja még szegény, mi következik, mi vár rá. A harmadik lépés, kisebb kilengések után, már végzetesnek bizonyul. Próbál talpon maradni, ezért hosszabb lépéssel próbálkozik. Ekkor azonban mindkét lába kicsúszik alóla. A tálcát még mesteri módon letornássza a hószínű, szürke fellegekből, csak néhány szalvéta libeg alá utána, mint valami óriási hópihék, majd a tálcát két karján maga előtt tartva, ülepével közeledik a jégmező felé. Olyan ez, mint egy kissé meredek landolás, mint mikor a pilóta érzi, hogy itt aztán a kerekek füstölni fognak, átstartolni azonban már régen késő. Mindenesetre, érdekes! Eközben a lendülettől persze előre, arca előtt, az erősödő menetszéltől rátapadt papírszalvétával, a kitűzött irányban  halad. Mögötte a jégen gőzfelhő, mint valami kondenzcsík. Lábait széttárja, hogy a sebességet csillapítsa. Miközben így kitárulkozva csúszik, villanásnyit imádkozik, nehogy valahol bakancsai között középtájon egy jégre fagyott hógolyóval kerüljön közelebbi kapcsolatba, mert akkor biztos, hogy balerina hangon legközelebb megszólalni. Éppen elég kellemetlenséget okozott már neki a minden egyes jócskán kopott, enyhén domború felületű apró macskaköveken történő futólandolás. Hetyke, piros bankrabló sapkáját már régen elhagyta. Bakancsának vasalása jeget szánt, szikrát vet, közeledik a presszó ajtajához, de ő ezt már nem látja. Kollegája az autó mellett, s a szétfröccsenő csúszó-mászó nézősereg, már jeget olvasztó hévvel drukkolnak neki; borul a tálca, vagy nem borul a tálca, ez itt most a legfontosabb kérdés. Itt és most, már nem számít a télre történő felkészülésről bemagolt szöveget hadaró illetékes, vagy a hasonlókról hablatyoló főpolgármester semmitmondó, csak önmagát fényező, visszhangosított megnyilvánulása. Itt már csak a jég és az ember, a sebesség és az abból adódó becsapódási energia mértéke számít. Pontosan abban a pillanatban, amikor lanyhul a vas szikrázása és emberünk bakancsai a presszó küszöbéhez érnek, s készülnek azt áttörni, mint elszabaduló mozdony a fékezőbakot, na meg nadrágja is keményen éppen a járdához lapul, nyílik az ajtó. Egy fekete miniszoknyás, erős, de formás combú, apró fehér köténykét,  rövid ujjú, kellemesen dekoltált blúzt viselő mosolygós leány lép ki a küszöbre. Nyugodtan kivárja a következő pillanatokat, amíg a hatalmas tálca átsiklik előre nyújtott karjaiba, majd annak biztonságos landolását követően puszira csücsörített, finoman rúzsozott ajkaival cuppant egyet. A fiú ezt már nem látja, mert lehunyt szemmel, hanyatt fekve pihen a járdán. Pedig a látványért, az előre billenő dekoltázsért és finom ajkakért érdemes lett volna egy pillantásnyival tovább ’ébren’ lennie. De most a helyett, hogy a látványtól az egekig emelkedett volna, inkább úgy érzi magát, mint az ejtőernyős, akinek  ernyője a földhöz túl közel nyílt ki.

(2008. január.15.)

tél 4. ADSC09598ssB.jpg

* Tegnap (2017.01.13.) egyik neves nemzeti TV-csatornánkon a hivatásos, a profi meteorológus, na találjátok ki, milyen kijelentést tett. Természetesen a havazás ‘váratlanul, hirtelen’ jött!  Kérem szépen, azért mégsem  kellene ennyire a bulvarista szennyet követni, és hitelteleníteni a szakmát ( különösen nem amennyiben ő maga, a jelzett szakember már egy hete arról beszél, hogy péntektől jön a havazás!) A ‘Nagy Tűzijáték’  idején (valakire csak rá kellett húzni azt a vizes lepedőt!), egyébként  éppen eléggé letarolták  a meteorológusokba vetett bizalmat, ma inkább építeni kellene mint rombolni az egyébként kiválóan működő (ha hagyják!) szakmát!