Jönnek a medvék, jönnek a medvék

Ez év május 10-én egy fiatal, mintegy nyolcvan kilós hím barna medvét lőttek a Nógrád megyei Etes közelében. Az ügyben érintett vadászok (akik egyébként valóban engedélyes vadászok) ellen a rendőrség megindította az eljárást. Nos, majd meglátjuk, … mi lesz a végeredmény.

A fenti hír olvastán merült fel egy régebbi eset, amikor ugyan nem lőtték le a medvét, legalábbis ilyenre nem derült fény. Az esemény kapcsán akkoron papírra vetettem néhány sort a történtek hogyan, s mikéntjéről. Az alábbiakban ezt olvashatjuk:

Ez a cím, amit a napokban (azaz 2011./kettőezer tizenegy/ május) olvashattunk : Medvék közelítették meg Magyarországot! Nocsak, medvéket küldtek ránk a szlovákok? Csak úgy, hadüzenet nélkül közelít az árkász, aknász, bocsánat málnász hadtest!

Alább meg ilyeneket ír:

„Egy szlovákiai magyar autószerelő műhelyében okozott pusztítást egy barna medve ..” (bizonyára bosszúból, mert nem tudta beindítani egyik autót sem).

„ .. átmászott a kerítésen, majd a férfi kutyáját szétmarcangolta.” (szegény kutya, rossz helyen volt láncra verve).

„ A medve egy közeli község határába menekült ..” (azt hitte szegény, hogy majd ott valaki elbújtatja?).

„ Egy másik medve … még egy nyomkövetőt is kapott, hogy megnézzék, társai közé tér vissza, vagy .. „ (ünneplő medvék sorfala között vonul be a számára kiutalt barlangba).

De a legjobb: „A helyiek úgy tudják, a medvék testvérek, és azért merészkedtek lakott területre, mert a hegyekben túlszaporodtak, és a társaik kivetették őket maguk közül.” Különösen a mondat második fele tetszetős. Ez a mondat mindent elárul az ’újságíró’ elhivatottságáról, az érintett téma ismeretéről; na szóval, és egyáltalán! Ilyen szavakat, kifejezéseket a ’helyiek’ nem találnak ki, ez egyértelműen újságíró szöveg.

A jelzett írás legalább akkora ökörség, mint az “egyetlen csepp víztől, sőt oxigéntől is robbanó” Paxit (ipari robbanóanyag), amiről szintén mostanság (2011) írtak a görebek és kémlelőcsövek világában is jártas írástudók. Mert ugyebár ez a Homo diurnarius ssp. boulevardii más szakterületeknek is specialistája, mindentudója.

„ .. mert a hegyekben túlszaporodtak, és társaik kivetették őket maguk közül.”!! Folytassuk itt.

A természet, az erdő állatai élnek, s mint ilyenek cincognak, ciripelnek, csivitelnek, bőgnek, csivitelnek, percegnek, kuruttyolnak, dobolnak, burrukkolnak, turbékolnak, kakukkolnak, brekegnek, ummognak, és a többi. A számtalan zajkeltés, mint a felsoroltak, miatt régi óhaj volt már Animália jobb köreiben, hogy a természetben az állatok csináljanak rendet végre maguk között. Micsoda dolog az, hogy az idillt, a természeti harmóniát, málnaillatos bokrosok, szálas bükkösök, halkszavú, égerekkel szegett csermelyek csendjét állandóan felveri a medvék által okozott zaj, a folyamatos brummogás, dörmögés, mindenféle medvétlenkedés, málnások és gombamezők letiprása, pásztorok, gorálok, pakulárok, málnászok, gombászok zaklatása, gyengébb mackók felpofozása, góbék zsenge elsőfüvű borjainak lemészárlása, kerítések és villanypásztorok szétszaggatása, méhesek feldúlása. Különösen annak a két renitens, árva macivá degradálódott megtermett bocsnak áll kifelé szekere rúdja, a minden némi-nemű állatok véleménye szerint.

Összeült tehát az Állati Nagytanács egy embernemjárta árnyas völgyben, hogy véget vessenek a tűrhetetlen állapotnak, és csendet, rendet parancsoljanak a természetbe nem illő egyedeknek. Korábban is összeültek volna, de csak nehezen találtak olyan zugot a természetben, ahol ennyi állat észrevétlenül ülésezhetett volna. Nekik nincs állandó konferencia helyszínük. Lehet, nem tudták, kihez kell forduljanak

A napirend előtti felszólalásokban rögtön kérdésként vetették fel, melyik állat lehet az, amelyik nem fér össze a természettel. A farkas és a hiúz és még sokan mások azt mondták, hogy ez a faj az emberállat, mert már sehol nincs tőle nyugta a hiúz kölyöknek, a farkas falkának, fűnek, fának, bogárnak, kígyónak, békának. Mindenütt ennek a ’fajtának’ a szagát, ahogy állaték mondják, bűzét érzi a természet lakója. Nem kisebb gond az emberállat által szétszórt mindenféle hulladék, egyesével eldobált sörös dobozok, italos flakonok, bármi, ami  számára látszólag hasznavehetetlenné válik. Az utak mente az utóbbi évtizedben már zsákolt szeméttel is ki van rakva. Panaszkodik a borz is, hogy ő ugyan nem olyan, mint az emberállat, ő nem piszkít saját fészkébe. Külön kis gödröket ás lakásától, a kotoréktól távolabb, és abban helyezi el aknácskáit, melyekre némi talajt, törmeléket is kapar. Az emberállat pedig azt mondja, két lábon kiegyenesedett gerinccel, hogy ő a Homo sapiens, az értelmes ember, ő mindent tud, ő mindent jól csinál, sőt még a természetet is szereti, és kíméli. Pedig ennek az ellenkezője az igaz, jelentős részük nagyobb tuskó, mint annak a néhányszáz éves tölgyfának a tuskója, amit csak azért vágtak ki, mert ’akadályozta’ valami emberfélének a kilátását, de inkább a nihilbe tekintését kastélykája teraszáról. A harkály is ellenkezett, neki már nincs öreg fája, amiben ételt és lakást találhatna, dobolásának üteme is a pöfögő, dübörgő szekerekkel, hordákban flangáló emberállatok dobgépeinek hangjában vész el. A cinegék és rigók, fülemülék, egyéb ég madárkái is mind azt fújták, az ember már oly zajos, hogy tőle és gépei, üvöltő dobozai hangjától már nem hallják saját párjuk hívó szavát; oly hangosan már nem tudnak dalolni, énekük így lassan eltorzul, elszegényedik, nem találnak egymásra. Azt is mondták, hogy az emberállat talán valamiféle ’lelkiismeretfurdalásból’, évente egyszer rászabadítja a természetre önkéntes hordáit, apraját-nagyját, kik aztán szép színes mellényeket és kesztyűket öltve, zsákokat ragadva, átfésülik saját, aszfaltból és betonból rakott fészektelepeinek környékét és összeszedik minimális töredékét az általuk korábban szétszórt hulladéknak. Közülük is sokan, de különösen az állatok világa még mindig azon gondolkodik, hogy vajon miért is kellett ezt a szemétszedő napot május elejére szervezni. Miért jó az, ha a már fiókáikat, kölkeiket gondozó, szaporodó állatvilágra, és a már kizöldülő, virágzó növényzetre engedik rá a szemét- és hulladékgyűjtő népséget? Persze, ha az volt a cél, hogy valami központi szervezésű majálisféle legyen, pótlandó a vörös zászlócskás, sörös-virslis május elsejéket, azt sikerült elérni. Viszont, ha egy hónappal korábban történik a természet kikukázása, akkor az sokkal eredményesebb, és az élővilágra nézvést kevésbé zavaró lehetne. Na, nesze neked természetvédelem!

A panaszkodók, mint mondták, az emberállat szaporodott el nagyon, már egymástól sem fér, hiszen felmatricázott guruló pöffencseikkel minden hétvégén csapatosan üldözik egymást hegyen, s völgyön át. Az arany, a ’trófea’ utáni éhségükben mindenféle versenyeket, vetélkedőket rendeznek, és ezek helyszíneit betonnal, üvegggel, műanyaggal, égen-földön, s föld alatt húzódó kábelekkel, csövekkel látják el. Nincs már nyugta gilisztának, pocoknak, ürgének, ők is állandóan falba ütköznek. A medvék nyáron nem tudnak nyugodtan ejtőzni egy-egy kiadós málnázás után; vagy elzavarják őket durrogó, tüzes botjaikkal az éppen elejtett szarvasborjúról, ősszel nem tudnak elmélyedten áfonyázni, mindig ott vannak a málnaszedők, gombászok, mohagyűjtők; télen sem tudnak nyugodtan aludni, majd kölykeiket szoptatni, mert hujjogató őrült emberállatok száguldoznak deszkákkal a talpuk alatt, vagy éppen dübörögve sikló egyszemélyes pokolgépeikkel. Aztán meg jön a vörös keresztekkel tarkított fehér lánctalpas, vagy az óriási szitakötő, és elviszi egyik-másik fájdalmában üvöltöző emberállatot. Hangzavar, mindenki panaszkodik, elzokogja sirámait. Nem is kellett első napirendi pont sem.

Ekkor kétlábra emelkedik a legvénebb szarvasölő medve (Ursus arctos ssp. cervuskilleri ab. opportunistii) és dübörgő hangon fajtája ellenében (mily furcsa ez, az állatok ilyet eddig nem csináltak!), de a többiek ‘érdekében’ kijelentette, hogy nekik, medvéknek semmi bajuk nincs az emberállatokkal, mindenben a medvék a hibásak, mert túlszaporodtak, s már többen vannak e piciny Kárpátokban, mint nagy rokonaik, a szürke medvék az Óperencián túl a Sziklás-hegységben, az Appalache-hegységben, és közöttük együttvéve, fel egészen Alaszkáig. ‘Hiteles’, megfellebezhetetlen és meggyőző brummantásaira (hiszen az összes jelenlévőt a medvék gyűrűje vette körül), úgy döntöttek, hogy a két rakoncátlankodó árva bocsot kiutasítják a Kárpátokból, azaz száműzik, kivetik maguk közül. Erre még a bölcs uhu is csak egyet tudott huhhantani meglepetésében, majd ájultan fordult le az ágról. Szerencsére markói begörcsöltek  és lógva maradt az ágon, mint egy denevér, ezért nem esett ellenségei, a ragadozó-, és énekesmadarak közé. Az öreg szú továbbra is szorgalmasan percegtette gyorsíró rágóit a rovásírásos jegyzőkönyv, egy kiszáradt szilfa törzsének kérge alatt. Mellette dolgozott rokona és kollegája, maga a rézmetsző szú.

A Tanács döntését követően a két mackót szederindákkal gúzsba kötve, haladéktalanul felvitték egy, az emberállat láncfűrészei által letarolt, déli fekvésű hegyoldal tetejére. Türelmesen megvárták a bokrok között, hogy az emberállat favágó gépei alkonyat előtt eltakarodjanak. Megmutatták az elítélteknek azt az apró, kékes ködbe burkolózó halmot, hogy, na ott az már nem a Kárpátok (az már csak a Börzsöny), legalább addig kell futnotok, hogy itt béke legyen s ne legyünk itt túlszaporodva.

Mindkettő kapott egy-egy Auchan feliratú batyut, amit még a sífelvonó alatti sétáik során gyűjtöttek, benne hamubasült korzikai származású mufloncombot, csak innen a Lomnici-csúcs közeléből, egy Herenden gyártott csuporban kínai mézes kubai ananász konzervet, amit Dél-Afrikában zárnak Murmanszkban készített dobozba, majd az Arab Emirátusokban cimkéznek fel. Béklyóik eloldása után letaszították a reszkető, halálra vált mackókat az alternatív Tajgetoszról, mert valljuk be, tulajdonképpen halálra ítélték az ártatlanokat.

Gurultában a két maci hamarost felgyorsult a lejtőn, melyet az emberállat által ‘közelítésnek’ nevezett munkafolyamata során lecsúsztatott farönkök simára csiszoltak. A szökési sebesség határán lebegve, mint két régesrégi lószőr labda, úgy gurultak nyögdécselve egészen az Ipolyig. Belecsobbanva a hideg vízbe, még elemózsiás bugyraikat is elhagyták. Jó lett volna, ha segít a mama, de az már egy fenségesebb, egy álombéli tiszta Kárpátokban vadászott, elhízott, kövér muflonokra.

Miután egy-egy üresen úszkáló Made in Peru feliratú műanyag hordó segítségével a közelebbi partot elérték, fázva, éhezve, úgy döntöttek, mielőtt átlépik, átússzák a szlovák/magyar határt, még hazai földön megvacsoráznak. Nem tudtak azonban egy árva pockot, lábatlan gyíkot sem fogni, szarvasborjúról nem is beszélve. Egy a környéken kóborló vörös színű házi kandúr meg hatalmas karmos pofont, kettőt is, kiosztott egyikük orrára, így azt sem hergelték tovább. Bementek egy erdőszéli méhesbe is, onnan azonban még gyorsabban távoztak, mint jöttek, pofájukon, orrukon halódó fullánkosokkal. Odalett a lépesméz vacsora is. Az eső is elkezdett esni, de legalább ez jólesett bedagadt pofájuknak.

Betértek hát egy faluszéli autószerelő műhelybe, de ott csak büdös olaj, és még büdösebb rongyok, gumik voltak, még a kukában is, meg mérhetetlen emberszag, mint az egész környéken.

De, milyen jó az emberállat, az udvaron kikötött számukra egy kövér dogot, ahogy a medvék mondják maguk között, dögöt. Mint azt anyjuktól többször látták, habár ők maguk még önállóan sohasem csinálták, gyorsan meghentelték a nyüszítő, félelmében mindent maga alá eresztő láncost, a gazdi bálványát.

De nem sok örömük tellett már a friss, gőzölgő kutyahúsban, mert nagyon rájuk ijesztettek. Egyiküket jól fenéken pukkantották altatóval, aztán pittyegő nyakörvet kötöttek a nyakába, majd elhurcolták, visszatoloncolták a rengetegbe, a medve tömegbe.

A másikuk viszont megfutamodott, most is bottal lapogatják a nyomát.

Eközben az emberállat eldöntötte, hogy a túlszaporodott medveállományból bizonyára társaik vetették ki maguk közül a két szerencsétlent. Hiszen ő sohasem háborgatta a medvék és egyebek birodalmát, nem épített utakat, nem épített sípályákat, turistaházakat, hegyi szállodákat. Erdőket meg éppenséggel sohasem vágott, tarolt le, azon csupán a maga módján gazdálkodott, mások szerint garázdálkodott. Egyszóval, mindig csak jót akart a medvéknek. Igen, lehet, hogy jót akart, de ez a medveszeretete csak addig terjedt, hogy a boltból hazavigye simabőrű bocsainak a plüssmackót, abból is a teddit, azaz koalát, vagy falára akaszthassa a rettenetes, nyolcvan kilós vérmedve gereznáját, íróasztalára tehesse a félelmetes fogazatú, kifehérített koponyáját. Nincs ezen csodálkozni való, úgy történt, ahogy fentebb íródott.

A meghunnyászkodó, megalkuvó ‘állatiság’ (=állatvilág) még mindig nem jött rá, annak ellenére, hogy csak a medvék döntöttek medvékről, a döntés mindannyiukra vonatkozik előbb vagy utóbb, de már inkább holnap. Mi lesz, ha holnap azt mondják, a Kárpátokban túlszaporodott valamelyik közülük való, egy másik állatfaj? Egyhangú mancs, pata, szárny, csáp felemeléssel, ítélkeznek azok felett is, míg majd önnönmagukra is sor kerül! Majdan, ha már nem a medvék lesznek döntési helyzetben, és többségben, átveszi helyüket valamely másik állat, vagy már át is vette?

 

2012. május (mé féinn)

(a szövegközti képek a világhálóról)