Magamról

Az alábbi soroknak adhattam volna azt a címet, hogy ’Magamról is’, hiszen nem igazán önéletírás, inkább írás magam körül; az idő múlásával itt-ott villanásnyira betekintve a korabeli jelenbe, az éppen adott idő és környezet történéseibe is. Egy hagyományos önéletírásban elsősorban a pontos tényeket, még inkább dátumokkal tűzdelt felfelé ívelő, elsősorban szakmai életpályát kell bemutatni, annak érdekében, hogy leírója középen mindig kiemelkedjen, s ekképpen jusson előbbre. Nos, a nagy lépcsőket lehetőleg kikerülöm, ha egyáltalán vannak ilyenek, szükségképpen azonban meghagyok bizonyos fordulópontokat.

A lángoló európai tüzek elhamvadását követő egyik hideg tavasz első napján, egy még részben romokban heverő kórház szülészetnek kinevezett kórtermében születtem. A szomszédos termekben még mindig sok háborús sérültet, szövetséges és német katonát, több náció innen-onnan menekült civil áldozatait, s már a béke betegeit, sérültjeit is, ápolták. A bejárat előtt még katonák álltak őrséget, azaz inkább csak úgy ott voltak, ott ácsorogtak, tébláboltak, hogy addig is csináljanak valamit, míg leszerelik, vagy haza vezénylik őket. Jómagam valahol benn, anyám keblén, vagy néhány melegvizes gumipárna között melegedtem, miközben anyai nagyanyám és anyám húga a kórház előtt toporgott a hideg, Svájc felől, a tó felett átszáguldó szélben. Ketten tudtak annyit németül és angolul, megspékelve, nyomatékosítva egy-két keresetlen magyar kifejezéssel, hogy gyakorlatilag semmire sem mentek vele, a helyéről félig kizökkent kaput belülről támogató fekete afrikai, de a szabad franciák gyarmati egyenruhájába bújtatott katonával szemben. Az csak vigyorgott hatalmas fehér fogsorával, és csak néha-néha villant nagyobbra a szeme fehérje. Mivel nagyon be akartak menni nagyanyámék, hirtelen úgy döntöttek, hogy egyszerűen elmennek a katona mellett. Eközben a fekete katona levette válláról a nehéz M15-ös Berthier puskát, letámasztotta a kapu vasrácsához, majd, ha lehet még szélesebb vigyorral, karba öltötte kezét, és figyelt. Az asszonyok már léptek is, mikor a katona megszólalt, és annyit mondott, ’menni be nyugodtan’, mindezt magyarul(!), és totális vigyorral, ahogy csak egy Szahara alatti fekete tud porcelános panorámaképet csinálni fogsorából, strázsált tovább. Mint rövidesen kiderült, szerecsenünk Algériában egy ott élő magyar birtokán élt és dolgozott, mielőtt katonaként a későbbi marsall, Leclerc tábornok, seregében átkerült volna az európai hadszíntérre.

Szikrázó napsütés, hideg, tiszta égbolt. A Bodensee átellenes partján a hóborította svájci hegyek, közöttük a kimagasló Jungfrau.

A német kisváros Friedrichshafen*, melyet másfél-két évvel korábban még a brit bombázóparancsnokság (RAF Bomber Command) és az Egyesült Államok  8. Légi Hadserege (USAF 8th AF) bombázóinak százai szinte egymást váltva, éjjel-nappal, minimum tizenegy alkalommal bombáztak végig. Itt volt ugyanis a Harmadik Birodalom egyik fontos repülőgép gyára, különböző összeszerelő üzemei, valamint más hadiipari üzemek. Itt készültek a legkülönbözőbb hidroplánok, s főként a tengeri mentőrepülők, de más gépek is, bombázók, csatarepülők, a Dornier gyár üzemeiben. Az alkalmanként akár 350 bevetett repülőerőd romboló bombái a város 65%-át romokká zúzták, de jócskán kijutott a környező kisebb településeknek, gyáraknak is. Az út hazafelé hat(!) hétig tartott kitérőkkel, kerülőkkel, hosszú várakozásokkal. A szerelvény vagonjai Európa szinte minden államát képviselték, állapotuk is ehhez hasonlóan ütött-kopott, lövedékek, repeszek által lyuggatott, félig kiégett, hiányos padlózatú, stb.  Fürdetés, mosdás a sínek mellett, a hegyekből lecsorgó jeges hólében. Talán ezért sem szeretem mindmáig a rideg-hideg, jeges magas hegyeket, a hosszú, hideg és havas teleket. Pedig volt részem hosszú teleken át, komoly hidegekben is a szabad természetben dolgozni,   hiszen ha valaki a természettel körülvéve, abban szinte benne él, ez nem lehet másként. A határ magyar oldalán is napokig tartó várakozás, közben ellenőrzés ürügyén, s nyilvánvalóan az ‘újrend’ jegyében újabb és újabb fosztogatás, teljes lerablása gyermeknek, felnőttnek egyaránt.

Gyermekkoromat már Szentesen a Tisza menti városban töltöttem. Nagy telkes, több helyen lakatlan házhelyekkel megszakított környezetben élve, amikor csak alkalom adódott, a ‘terepet’  jártam, s haza hordtam mindent, élő és holt állatokat, növényeket, utcakövet, kavicsot.  A családi könyvtárban jó néhány természettel foglalkozó könyvet is találtam. Közöttük akkor legjobban kedveltem a nagy mesélő, az öreg Brehm, ahogy írták, Brehm apó, sok-sok titokzatos rajzzal illusztrált századfordulós kiadású köteteit. Miután sem testvéreim, sem szüleim nem voltak hajlandóak szinte szünet nélkül nekem felolvasni -sok mindent ismételten is- nagyon gyorsan megtanultam olvasni, majd írni. Így a család megszabadulhatott a ’rettentő medve’ (grizzly, szürke medve),  a likaonkutya (hiénakutya), sakál, a réti sas és társaik életrajzának felolvasásától. Első jegyzeteimet 1957-ben írtam, melyek akkor még csak néhány gyakori madárfaj első tavaszi megjelenését, valamint néhány általam újnak, érdekesnek vélt természeti történést rögzítettek. Ezt a tevékenységet azóta is folytatom, régóta kiegészítve sok-sok egyéb megfigyelés leírásával, például meteorológiai adatok lejegyzésével is. Ezek, az egyszerűség kedvéért nevezzük naplóknak, a későbbi években nagyban megkönnyítették, mindmáig megkönnyítik munkámat. Sokat segítettek abban, hogy cikkek, dolgozatok, szakdolgozatok, könyvek születhessenek, s nem utolsósorban, másoknak is segítséget nyújthassak. Hozzájárultak ahhoz is, hogy több terület védettségi javaslata elkészülhessen, olyanoké, melyek ma két dél-alföldi nemzeti parkunk védelmét élvezik, vagy helyi védettségű értékek.

Iskoláimat Szentesen, Hódmezővásárhelyen és Szegeden végeztem. Papírjaim szerint dísznövénytermesztő és kertépítő, valamint növényvédő szakmát szereztem. Már munka mellett, levelezőn jártam a szegedi erdészeti technikumba, itt azonban már nem szerezhettem meg a végbizonyítványt. Többszöri  szolgálathalasztás után a határőrségnél lehúzott nyolcszáztizenhárom nap alatt olyan változások történtek, melyek mellett már nem volt lehetőség tanulmányaim végére pontot tenni. A leszerelést követő években erdészeti, erdőgazdasági munkákat végeztem, majd gyümölcskertészet és növényvédelem területén dolgoztam. Ez utóbbi kiterjedt az üvegházi -gyümölcsészeti -, és szántóföldi növények védelmére egyaránt.

Lakóhelyemtől a Tisza néhány kilométerre volt. Szülői tiltások ellenére már tizenegy éves koromban kigyalogoltam a gátig. Először csak onnan szemléltem a titokzatos feltárhatatlan(!) méretű árteret, vagy lemerészkedtem a hajóállomásig és onnan néztem a vizet, különösen a sejtelmes túlparti ’dzsungelt’, a dél felől párába fulladó folyót. Mára, az idő teltével persze ez a világ egyrészt sokkal kisebb lett, ugyanakkor másként vált óriásivá, beláthatatlanná a körülöttünk lüktető térség. Később is, legtöbbször egyedül jártam az árteret, és a Szentes környéki pusztákat, erdőket. Mindmáig jobb szeretek magányos farkasként, egyedül járni vad s madár, rovar és egyéb után. Másodmagával az ember nem tud megközelíteni frissen behavazott vackában elfekvő vaddisznót, s nem tudja megfigyelni a több méter magasan, idős fa elágazásában szunyókáló rókát, az önfeledten dagonyázó szarvasbikát. De nem tud a réti sas pár pihenőfája alá sem oda lopakodni, meghallgatni azokat a halk udvarló hangokat, melyek sohasem hallhatóak a mai szuper spektíveken át száz méterekről leskelődve. Ha egyedül vagyok, úgy érezhetem magam, mint a vadászkutya. Mozdulatok, lépések közben bármi neszre, apró mozgásra megállhatok, nem matat mögöttem, s nem ütközik nekem senki. Figyelhetek, leskelődhetek féllábon állva, akár a vadat álló vizsla, ami egyik elülső lábát felemelve, mozdulatlanná merevedik, azaz ’állja’ a vadat. Egészen más egy-egy olyan természetjáró út, bemutató kirándulás,  amikor  tíz-húsz fős embergyerek társasággal igyekszem megismertetni, megszerettetni a természetet. Hasonlóan más egy-egy, főként a kevéssé mozgékony élővilág, növények, gombák fotózására tett út. Ez utóbbiaknál különösen jó, ha türelmes és hasonló érdeklődésű társsal megy az ember.

Tíz-tizenkét éves koromtól csaknem húsz éven át fotóztam. Most a napjainkban divatos,  lassan már kizárólagossá váló, digitális géppel kattogok. E technikának hasznát, célszerűségét különösen a gyors és olcsó dokumentáció, egyes tevékenységek megkönnyítése területén, nem lehet eléggé hangoztatni. Na és persze kiváló minőségű képeket lehet ezekkel is készíteni. A látásmódot, a témát, az eredményt, nem az alkalmazott gép analóg vagy digitális volta határozza meg. Hasonlóan vitathatatlan viszont az is, hogy a ’hagyományos’ gépek használatának sajátos varázsa, izgalma van, melyet a digitális fotozás kevéssé tud nyújtani. Ez a technika, különösen a számítógép varázslatával együtt, számomra s bizonyára mások számára is, nagy segítségünkre van egy-egy rajz, vázlat elkészítése, és a festés gyakorlatában, csakúgy, mint eleinknek a hagyományos fotómasinák. Annyit ellenzőinek is el kell ismerni, hogy a megismerő, dokumentáló, a ‘szemlélődő’ fotózáshoz ennél jobb, célravezetőbb technikát még nem találtak ki.

Az 1960-as években adatokat gyűjtöttem az Erdészeti Tudományos Intézet részére a vaddisznó dél-alföldi elterjedésére vonatkozóan. Személyesen ismertem, rendszeresen leveleztem az Intézet főmunkatársával, Szederjei Ákossal (később a Budapesti Zoo főigazgatója volt). Segítségével jutottam el olyan, kiváló vaddisznó és gímszarvas élőhelyekre, mint Gemenc. Azokban az években a délkeleti megyékben, gyakorlatilag egy-két jól behatárolható terület kivételével, alig volt vaddisznó. 1965-ben vettem fel a kapcsolatot a Madártani Intézettel., személyesen elsőként dr. Keve Andrással. Bandi bácsit azóta is, úgy emberileg, mint szakmailag példaképemnek tartom. A hatvanas évek közepétől a rovarvilág is jobban kezdett érdekelni. Az évek során jelentős mennyiségű gyűjtött anyag, és érdekes megfigyelés ismételten  igazolta azt a ‘tételt’, hogy csak a rendszeres és gyakori jelenlét által ismerhetünk meg igazán egy térséget, s annak élővilágát.                                                                                                                                                                                                        Ehhez kapcsolódóan jegyzem meg, a megismerés másik alapköve a jegyzetelés, naplóírás, feltétlen szükségességét. Az igazi ‘természet megismerési’ és természetvédelmi tevékenység nem lehet eredményes valós adatok közölhetősége nélkül. E munkában nem lehet az ’úgy emlékszem /ekkor láttam, akkor találtam, akkor ilyen volt az idő, akkor szárazság volt; ekkor árvíz volt, stb./ ’adatokra’ támaszkodni. De a csupán hobbiként űzött kirándulás, fotózás esetén, kizárólag ’emlékidézőként’ is, igen hasznos feljegyezni röviden, hogy hol jártunk, mit láttunk, mit fotóztunk. S ha még egy-két benyomást, hangulati elemet is felírunk, akkor sokkal biztosabb, hogy tisztán tudjuk jóval később is visszaadni a ’látott’ képet. Ez esetben nem lesznek olyan bizonytalanságok, hogy egy tájkép fotónk láttán nem emlékszünk a dátumra sem, arra meg végképp nem, hogy pl. a Beszkidekben avagy a Keleti-Kárpátokban készítettük e a képet. Egy dátum, egy hely megnevezése pillanatok alatt ismételten átélhetővé tesz egy-egy eseményt, látványt. Persze, ha valaki még mindig az aszalódó, öregedő gróf kisasszonyok, fehér lovon érkező királyfit váró kényszerű kedvtelésének tekinti a naplóírást, jegyzetelést, azzal nincs miről beszélni.

1974-től  erdőrendezőségi alkalmazásban természetvédelmi őrként dolgoztam a Dél-Alföldön. Ugyanezen év januárjában alapítótagként léptem be a Magyar Madártani Egyesületbe. 1979 késő őszétől a Kiskunsági Nemzeti Park és az Egyesület (ma Madártani és Természetvédelmi Egyesület; MME) közös működtetésében lévő fülöpházi Madárvártára kerültem. Az 1990-es évek elejétől ifjúsági természetismereti táborok szervezésébe kezdtünk, melyek mintegy a korábbi madárgyűrűző táborok folytatásaként működtek. Célként a természet megismertetését, mind azzal amit magába foglal, tartva szem előtt.

A máig elmúlt években több madártani tárgyú könyv (Magyarország madárvilága, stb.) megírásában társszerzőként vettem részt. ‘Belső használatra’ összeállítottam egy-egy illusztrált partimadár (Limicola) és lúdalakú (Anseriformes) határozót, gyűrűzési segédletet is. Ezen kívül több kisebb nagyobb tanulmányt írtam, ill. cikkeket, összegzéseket heti,  havi lapok részére, nem kizárólag a madártan, de például meteorológiai témákban is. Létrehoztam és megszűntéig szerkesztettem az MME Vízimadárvédelmi Szakosztályának negyedéves szakmai híradóját, az Oxyurá-t, egy három havonta kiadott, összesített, naprakész ’visszacsatolást’.

1994 tavaszának végén egyik napról a másikra munkanélkülivé lettem. Akkoriban ezt a ’racionalizálásnak’ nevezett bűncselekményt a személyzetisből hirtelen ’humánpolitikai menedzserré’, munkahelyi alkirállyá felkent, sokak szerint névtelen senkikkel végeztették el. Nos lehet, egy ilyen lapátra tétel kiszemeltje lettem magam is. Lelkük rajta; mindenkit a tettei osztályoznak, ha nem is mindenkor igazolhatnak. Szerintem azonban sokkal inkább ’királyi szabad’, mint kisemmizett munkavállaló lettem. Ahogy Confucius (eredendően Kung Fu-Ce) mondta, “nincs állásom, ezért ráérek fontos dolgokkal foglalkozni”. Jómagam is, a máig tartó nehézségek ellenére ezt az utat járom. A változás annyi, hogy ma már nem huszonnégy óra, plusz egy éjszakából áll számomra egy nap, megmaradt a csupán huszonnégy óra, az viszont olyan mint a karvalybagolyé, ami aktív éjjel, aktív nappal. Mint említettem, valójában királyi szabaddá lettem, ami persze korántsem járt királyi gazdagsággal. Rovarászati ismereteim alapján azt is mondhatnám, futóbogárrá váltam, igaz nem valamely iszapfutóvá, sokkal inkább homokfutóvá, leginkább mégis ‘földönfutóvá’, nem mintha korábban krőzusi jövedelmet biztosított volna a természetvédelem.

Itt a homokon, ahogy az őslakók  mondták, a ’hegyek között’, családommal élek. Jómagam gyakran csak sivatagként emlegetem a vidéket, rendszerint nem dicsérő jelzők kíséretében. Valóban, elég gyakori, hogy már-már a sivatag, de mindenképpen félsivatag jelleget ölt a vidék egy-egy rövidebb időszakra. Hidegtől, melegtől, félsivatagi jellegtől függetlenül, ill. azzal együtt azonban, szerethető a vidék. Örök szerelmem azonban a Tisza és árterei, a tiszántúli puszták maradtak.

Feleségem Kata pedagógus, környezeti nevelő, túravezető, vadgazdálkodási üzemmérnök, gyógymasszőr. Gyermekeim most harmadik évtizedük körül járnak. Ákos grafikus-webdizájner, programozó; Orsolya szakmája szerint múzeumi preparátor, jelenleg, a világjáró hasonlatával élve, ’európajáró’. Az ő életükben is meghatározó a természet szeretete és tisztelete.

A legkülönbözőbb emberek gyakran megkérdezik, hogy “mit lehet itt csinálni?”, mármint lakott településtől távol; ahol nincs kóla és egyéb lónyál automata, nincs félkarú, sem klaviaturás rabló, nincsenek a mindennapi akciókkal permanensen fosztogató, szó szerint útonálló ’bevásároltató’, szórakoztató intézménnyé kinevezett, plázacica tenyésztő bevásárló központok, westendek, és centerek, giantshopok. Na, és mindig  jön a plusz, az elmaradhatatlan kérdés, egyben kinyilatkoztatás, hogy nincs mozi és nincs színház! Ez utóbbival a  kérdezők a magukban már rég megalkotott/eldöntött választ is igyekeznek megadni, azaz, bármit is válaszolsz, ők jobban tudják, hogy itt -fentiek miatt- nincs is élet! Ez esetben viszont én tennék fel egy kérdést ezeknek a hitetlen, aszfaltkoptató gyauroknak: ha olyan nagyon sokan járnak pl. a fővárosban, moziba és színházba, akkor miért van az, hogy ezek az intézmények állandóan sírnak-rínak, hogy nincs pénzük, tönkremennek állami, meg ilyen-olyan segítség nélkül. Lehet, a kérdést sarkítottan tettem fel; no de mégis, nem tudja őket eltartani közel két millió ember? Netán ez a színházra, mozira történő hivatkozás csupán egyfajta tudatlanságot akar leplezni, nehogy végérvényesen kiderüljön, hogy a vidék teljes mértékben terra inkognita a kérdező számára.

Egy dolog előtt azonban teljesen értetlenül állok még ma is. Miért volt/van az, hogy a ’mit lehet itt csinálni’ kérdést kizárólag  magyar vendégektől hallani, s abból a mintegy harminc országot képviselő látogatóból, akik itt megfordultak a hosszú évek alatt, senki, hangsúlyozom senki, sem kérdezett ilyet! Nos? A választ a kérdésre jómagam már régen megfogalmaztam; mondhatnám, hirtelen felindulásból, jórészt meg is írtam, majd talán egyszer eme oldalon is közzé teszek belőle részleteket.

Még a nyolcvanas/kilencvenes évek fordulója táján kezdtem el fafaragással is foglalkozni. Ezt máig is folytatom. A kisebb dísz-, és használati tárgyaktól címereken át az emlékoszlopokig, kopjafákig sokféle méretű, funkciójú faragást készítettem. Egy időben címereket (családi, ország, stb.) is faragtam vagy festettem is. A naplók, jegyzetek illusztrálása már régóta foglalkoztatott, feltehetően a gyermekkori könyv élmények hatására. Minderről azonban egy-két próbálkozás után lemondtam, miután megismerhettem Sir Peter Scott-ot, a dél-angliai Slimbridge-ben lévő Wildfowl and Wetland Trust (szabadon fordítva Vízimadárvédelmi Társaság) alapítóját. Ő, bejárva a világot mindent lerajzolt, lefestett, növényeket, állatokat, minden élőlényt, tájat ami elé került. Könyvekké szerkeszett, kiadott útinaplóiban persze csak töredéke található munkásságának (és felesége Philippa, lánya Dafila fotóinak, rajzainak), azok mégis lenyűgözőek. Bárhová is ment, mindig volt nála egy-két sokszínű vékony golyóstoll készlet, mellyel pillanatok alatt lerajzolt, illusztrált bármit, sőt saját könyveinek rajzos dedikációit is hasonló gyorsasággal elkészítette.

Ezek után csak ötven éves koromban (tulajdonképpen ekkor először) vettem kezembe ecsetet, Ákos biztatására, hosszas unszolására. Tudni kell, hogy édesapám, nagyapám, bátyám, nővérem is, nagyon szépen rajzolnak, festenek, ill. festettek. Akkor olyan, bontatlan temperafestékek voltak kéznél, melyeket korábban, legalább huszonöt éven át, egyszer sem használtam. Előbb madarakat, növényeket, sok mást festettem, minden különösebb cél nélkül, inkább a próbálkozások, kezdetek jegyében. Rövidesen lepkékkel folytattam. Több kisebb-nagyobb sorozat után 2004 végére készült el egy előre megtervezett (A/4-es méretű lapokból álló) sorozat, amely a Kárpát-medence négy kisebb fajszámú lepkecsaládját mutatja be. Ezek a képek alkotják a napjainkban (2006) megjelent “Szenderek és medvelepkék” című könyv illusztrációs anyagát (erről bővebben a ’Könyvem’ menüpontban). Ma azoknak festek, kiknek  tetszenek a képeim, vagy éppen illusztrációkra van szükségük, meg egyébként is, kedvtelésből, ill. magamnak, saját korábbi tevékenységem megkésett, de nem lekésett kiegészítéseként.

Képeim természetesen nem csak a lakásban falba vert szegeknek, vagy fiókoknak készülnek, már szerte az országban sok-sok található belőlük. Csakúgy mint a különböző fafaragások, faműves darabok is,  képeim is eladók, megvásárolhatók. Mindmáig maradtam a temperánál. Kiállításaim anyagát a mindenkori, éppen rendelkezésre álló képekből válogattam húsz-harminc darabtól száz-százhúsz darabig. Attól függően, hogy önálló vagy társas bemutatkozások voltak e. Így a lakóhelyem közelében lévő településeken kívül Kecskeméten (Kiskunsági NP Természetháza, Bács-Kiskun megyei Művelődési Központ), Szabadszálláson, Dunaföldváron, Szegeden (Vadaspark), Szentesen, Budapesten (Marcibányi téri Művelődési Központ; KvVM Zöld Galéria). A Kecskemét-hetényegyházi Vackorvár Erdei Iskolában (KEFAG) a megnyitástól állandó válogatás látható a Duna-Tisza köze lepkéiből.

A naplóírás, jegyzetelés szinte mindennapos gyakorlata napjainkra addig jutott, hogy különböző hosszabb-rövidebb írásokat, mondjuk úgy irka-firkákat, is lekopogtatok. Ezek nagyon különbözőek, lehetnek a természettel kapcsolatosak, emberrel-állattal megesett történések, ember és természet kapcsolata, színes megfigyelések. De lehetnek más vonatkozású kérdések is, elsősorban olyanok, melyekben a környezet, a természet a fő érintett, de az ember sem mindig mellékszereplő. Így születnek képek és írások emberről és természetről, emberi természetről.

Miközben évekig munkanélküli voltam, időnként még az ’országimázst emelő’ közfoglalkoztatásban is részt vettem. Ma, meghaladva a nyugdíjas lét kezdő korhatárát, ha megkérdeznék tőlem mit csinálok, mondhatnám a nagy-nagy közhelyet, hogy nyugdíjas vagyok; csakhogy nem egyszerűen nyugdíjas vagyok, hanem nyugdíjas munkanélküli, ahogy mások nyugdíjas kovácsok, nyugdíjas kereskedők, és így tovább. Számomra mindig furcsa, ha megkérdeznek egy idős embert, hogy mit csinál, szinte kizárólag a nyugdíjasságát vallja be, és  dugóhúzóval kell kihúzni belőle, milyen szakmát űzött, milyen tevékenységet végzett, mielőtt ujjaival malmozgató vénembert csináltak belőle. Bátran vallhatom, nyugdíjas királyi szabad vagyok, aki a hintaszéket a kellemesen fárasztó fizikai munka kipihenésére, célokat érlelő nyugodt elmélkedésre használja, semmint gondolattalan, unott, ujjakat tekergető, csoszogó malmozgatásra.

 

(2006-2012-2013.)

 

* a mellékelt kép egy 1940-ben készült képeslap fotója. A légtérben látható léghajó a ‘zeppelin’, melyet Ferdinand von Zeppelin gróf, tervező és gyártó készített. A zeppelinek érdekessége, hogy a gróf  léghajói a magyar Schwarz Dávid által korábban készített, az első irányítható léghajók alapján készültek. A zeppelinek ‘életének’ első szakasza 1937-ben zárult, amikor az Államok és Európa között menetrendszerűen közlekedő Hindenburg léghajó a New Jersey-i légikikötőben 72 utassal a fedélzetén kigyulladt és elégett. A gróf után világszerte ‘zeppelin’ néven ismert léghajókat Friedrichshafen üzemeiben gyártották.