Múltjainkból

Véletlen, vagy nem véletlen? Atombombák robbannak 1945. augusztusában japán városok felett párszáz méterrel; szintén Japánban, atomerőmű reaktorblokkokban történnek robbanások 2011. márciusában. Mindkettő emberi hibára vezethető vissza. Az első a szándékosságra mutat, amely melldöngetve akarta megmutatni, hogy ki lett a világ ura a 20. század közepére. A másik a természeti csapást követő emberi kapkodás, felelőtlenség eredménye, abban az országban ahol a másik, a bomba, bemutatta mérhetetlen erejét. Az előző esetben nem is akarták megzabolázni a maghasadás adta rendkívüli energiákat. Napjainkban azt hitték, a korábban legyőzött azt hitte, ő meg tudja ezt tenni. Nem sikerült. Vajon sikerül e valaha is?

A kíváncsi emberek, szerte a lapos világból, vándorbottal és nehéz hátizsákokkal, kúsztak ki az óriás lepény peremére, amit addig a világvégének hittek, hiszen papjaik ezt tanították nekik. Vajon mi lehet a nagy lapos peremén túl? Már-már kiértek a ’világközpont’, a Föld peremére, már látni vélték annak szakadékszerű szélét, mikor a sík univerzum, a rettenet súly alatt, ami peremét körös-körül egyre jobban nyomta, szép lassan elkezdett lefelé, majd befelé görbülni. Kicsit meg is billent, talán egyik oldalára többen merészkedtek ki; majd lassú forgásba kezdett. Felülete megrepedezett, nagy kiterjedésű mély völgyek, szurdokok alakultak ki benne, s hogy, hogy nem, ezekben a mélyedésekben megmaradt a víz, újabb tengerek és folyók születtek. Így aztán kialakult a glóbusz, mai Földünk.

Egyik részén, melyet később Európának neveztek el, igen sok kíváncsi, tevékeny ember  szorult össze. Ők, magukat később civilizált embereknek nevezték, különösen akkor, ha a földgolyó déli felén, vagy Európán kívül élő ’bennszülöttek’ kapcsán értekeztek, vagy éppen eme hitetleneknek miséztek, a maguk felsőbbrendűségéről. Közülük kerültek ki azok, kik később, nem tudván mit kezdeni a nagy okos fejükkel, azon kezdtek el munkálkodni, hogyan is lehetne e szép kék és zöld bolygóba belerondítani. Ők voltak azok, kiknek intelligenciáját egyidő után legyűrte az agyukban rejlő primitív pusztítási vágy. Addig gondolkodtak, kísérletezgettek, míg a konfliktusok, viták és ellenségeskedések, nem utolsósorban saját félelmeik következtében arra jutottak, hogy a glóbuszt sok-sok kis darabkára bontják. Ezt a korabeli, két részre szakadt világtársadalom vezetői, mondjuk őket vörös tollasoknak és fehér tollasoknak, egyébként egyik kutya, másik eb, egymástól függetlenül, egyetlen nagy ’bummal’, olyasfélével, mint amelyet követően világunk millió évekkel korábban  kialakult, vélték megoldani. A lényeg, hogy a másiknak fájjon.

Az első kisebb kísérleti bumm látványa, hatalmas gombafelhő, és morajló hangja, zúgó szélvihara 1945. július 16-án az új-mexikói Alamogordo közelében lévő sivatagban  kellőképpen lenyűgözte és a folytatás mellett kötelezte el az elkövetőket, bár a White Sands katonai bázisnak, a ’kisbumm’ közelébe vezényelt katonái ezt másként érzékelték, de őket, ahogy a vonítva menekülő préri farkasokat sem, senki nem kérdezte meg. Kifejlesztői ezt a bombát csak a Szerkentyű’ (The Gadget) névvel illették.

A második és harmadik bumm 1945-ben már nem kísérleti jellegű volt. Az éles bevetés áldozatai, Hirosima és Nagaszaki lakói jövő generációikkal mindörökké emlékezni fognak a pokolra. A harmadik, melynek neve ’Fat Man’ (Kövér Ember) Nagaszaki felett párszáz méter magasan robbant. Típusát tekintve plutónium bomba, eltérően a Little Boy-tól, amelyik uránium alapú volt. Súlyuk 4000 és 4600 kg-ra tehető, hatásuk hasonló, a robbanás ereje 15-22 kilotonna. A negyedik (harmadik bevetendő) eszközt Kokura városára szándékoztak ledobni, erre azonban szerencsére már nem került sor; egyébként is teljesen szükségtelen lett volna, csakúgy, mint két elődjének bevetése. A háború történetében a helyzet ekkor már úgy állt, melyet egyik közmondásunk egészen jól jellemezhet. Eszerint a döglött disznóra szükségtelen rázárni az ólajtót, azaz a végsőkig kivéreztetett Japánt már bűn volt ilyen brutális fegyverrel még jobban eltiporni. Sokak szerint ezek a bombák jelentősen nagyobb károkat okoztak az emberiségnek, mint azt akkor bárki (bevetésük szorgalmazói vagy ellenzői) is gondolhatták volna.

Vajon, ha a B-29-es Superfortress repülőerőd pilótájának édesanyja tudta volna, hogy az ő nevét (Enola Gay) viseli a gyilkos Little Boyt hordozó gép, amelyik Hirosima légterébe repült be, mit mondott volna fiának, akarta-e volna, hogy neve ily kétes módon váljék halhatatlanná? A sors fintora ugyanis, hogy Paul W. Tibbets ezredes, a pilóta nevére gyakorlatilag ma már senki sem emlékezik, de édesanyjára és a Kis Fiúra, mindmáig és mindörökké, milliók. Tibbets ezredes egyébként 2007-ig, 92 éves korában bekövetkezett haláláig viselte tettének aligha könnyen múló terhét.

(2013. augusztus)