Scania, Scania ! (2.)

Másnap, az előző napi csodálatos reggelt megcáfolva, igen-igen sűrű esőre, záporra ébredtünk. Olyanra, hogy attól Erős Antónia azonnal beájult volna, egy életre elfeledve napfényt, kikeletet, csodálatos őszt, talán még az időjárást illető egyedülállóan színvonaltalan megjegyzéseit is.Gondolom, senki sem szereti a tartósan rossz(?!) időt, hideget, hőséget, szelet, esőt, különösen ha munkája, napi tevékenysége főként a szabadban, az időjárásnak kitéve zajlik. Biztos azonban, hogy ezek az emberek nem fanyalogják-nyavalyogják a világ elé nap, mint nap (klimatizált mikro környezetükből) sopánkodó érzelmeiket, hogy jaj, már megint nem szeretem idő van, meg egyáltalán, megint időjárás van! Kérem, el lehet menni, ha ez sem tetszik! A Maldív-szigetekre kell költözni, ott úgyis egyre több(!) hely lesz. Mi azonban folytassuk utunkat ebben az irigylendő nyárias őszben; még annyi megjegyzéssel, hogy csepergős, hűvösben is öröm töltene el, mert itt vagyunk, itt lehetünk!

Ahogy a tájat nézem, miközben megyünk újabb szépségek és apró kalandok felé, itt sem kell folyamatosan esőért imádkozni, kevesebb tennivalója van a viking sámánoknak. Éjszaka esik, nappal derült ég, csodálatos levegő, kicsattanó természet. Jönnek a felhők a nem is nagyon távoli Atlanti-óceán felől az Északi-tengeren át, s jönnek a felhők a Balti-tenger irányából. Itt van mindkettő kőhajításnyira, az egyik nyugaton, a másik keleten. Ehhez fogható itthon aligha érzékelhető. A mi ’tengerünk’ sajnos túl kicsi ahhoz, hogy országnyi területek klimatikus tényezőit meghatározzák. A minden zöld, minden friss és üde ’külsőségek’ ellenére azonban érzékelhető, hogy e területeken is valamelyes csapadékhiány van.

Útközben, mint tegnap is, az autópályán adott sebesség természetéből adódóan, gombát egyetlen darabot nem láttunk, de azért akadt egy-két érdekesség. Ilyen volt két vörös kánya (Milvus milvus), melyeket néhány kilométeren belül láttunk. Itthon mindösszesen egyetlen példányt figyeltem meg az elmúlt évtizedek során. Ma néhány párban ismét költ hazánkban is, főként a Dunántúl déli felén. Tegnap egy másik területen, innen legalább 50-60 km-re, is láttunk egyet. S, ha már az utakon vagyunk, elgázolt emlőst, egy borzot (Meles meles) és egy-egy, három különböző helyen, házi görényt (Putorius putorius) láttunk. Hazatértünk után három nappal (szept.24.) Malmő külső részei felett egy öt példányból álló fehér gólya csapat (lehet, egy család?) repült át! Itthon én öt héttel korábban(!) láttam az utolsót.

Nézzük, hová is megyünk ma. Most észak felé indultunk. Célunk a Söderåsen Nemzeti Park. A svéd nemzeti parki rendszer kissé más, mint a miénk, habár mindkettőt nemzetközi egyezmények határozzák meg. Svédországban a nemzeti parkok száma meghaladja a harmincat. Egy részük viszonylag kis méretű, vannak azonban több száz négyzetkilométer nagyságúak is. Kezelésükben inkább a mi ’tájvédelmi körzeteinkhez’ hasonlíthatóak, egy részük a mi fogalmaink szerint inkább egy ’naturpark’, ami persze nem jelent értékbeli osztályozást. A Söderåsen alig több mint 1600 hektár. Igen érdekes, mert tengerszintfeletti magassága 40 és 140 m között váltakozik, a környezetéből kiemelkedő, valaha természetes úton beerdősült, számunkra teljes mértékben hegyvidéki(nek tűnő) környezetben. Növényzete a felső kétharmadban gyertyános bükkös, kevés tölggyel és hegyi juharral. Ez a társulás, csakúgy, mint a Vomb-erdő luc-, és erdeifenyvesei, hazai tengerszintfeletti magasságokban 300-400 m-en és még nagyobb magasságokban kezdődnek igazán. A mély, egyik oldalukon igen meredek, szikla-szakadásos völgyekben, égerrel szegélyezett pisztrángos patakok, az itt-ott kiszélesedett völgyfenéken egy-egy kis duzzasztott, vagy elzáródott tavacska. Az egyik ilyen meredek, a Hjortspänget, nevét ’szarvasugrasztónak’ fordíthatjuk. Itt 140 m magasságból hirtelen 50 m-re szakad le a szikla, melynek felső kétharmada függőleges, lentebb pedig teljességgel járhatatlan szikla omladék, mintha a távoli múltban óriások kőfejtője lett volna. A korabeli vadászok, a mai svédek ősei e meredély szélére hajszolták ki az erdő vadjait, majd tűzzel, vassal, kőzáporral a halálba ugratták azokat. A véletlenül még élve maradt állatokkal a lent várakozó öregek, asszonyok és gyerekek végeztek.

Valahol a gerinc közelében kajtatva gombák és egyéb lények után, ismerős hangra lettünk figyelmesek. Daru (Grus grus) csapat repült át felettünk. Lelket melengető érzés volt Skandinávia egyik jellemző fészkelő madarát (itt északon ’embermadár’ névvel is illetik) hiszen a darut mi magyarok is ’sajátunkként’ tiszteljük. Utolsó hazai költése a Balaton déli berkeiből, Fonyód környékéről adódott a 19.század második feléből. Ezt megelőzően a Tisza és mellékfolyóinak szabályozása előtt, azok nagy mocsaraiban is fészkelt. Elgondolkodtató, két héttel később otthon akár ugyanezek a madarak is köszönthettek a puszta fölött.

A patakpart közelében, de magasabban is, a már szétesőben lévő kidőlt fákon több meztelen csigával is találkoztunk. Ez a faj nálunk is előfordul, főként a hegyvidéki bükkös övben. Mérete elérheti a 10-15 cm-t is.

Rendkívül élvezetes terepmunka volt itt tevékenykedni. Kocsival fel a tető közelébe, majd onnan a gerinc mentén minimális le/föl menetekkel, hosszú séta. Onnan leereszkedés, kiváló falépcsőkön, egy kis tóhoz, ami nagyon szép volt fentről is.

Itt egy hangulatos pihenőhely, ahol enni, inni lehet. A tavon egy kis sziget, ahol énekes hattyú (Cygnus cygnus) pár költ minden évben. Az öreg madarakat most is láttuk, egy, már felnőtt méretű fiókával.

A hím énekes hattyú költésidőben ugyanolyan agresszív, mint a nálunk nagy számban fészkelő bütykös hattyú (Cygnus olor). Előfordult, hogy a turista a parton hagyott hátizsákot később már nem tudta/merte, csak segítséggel megközelíteni, oly durván és kitartóan támadott a hím madár.

Pihenő után végig a patakvölgyön kitaposott csapáson, vagy jobbára a lerakott pallókon, apró hidacskákon át. Ami az egészben a legnehezebb, hogy a lépcsőkön lefelé könnyedén megtett ereszkedés távját, azt a 80-90 métert, most felfelé is meg kell tenni. Hát mit is mondjak, az út végén, a talpunk alatt gördülő apró törmeléken már tíz lépésenként ’találnom kellett’ valami érdekeset, hogy megállhassak nézelődni, akarom mondani pihenni. Fenn egy szusszanás (vagy kettő!), majd még egy viszonylag rövid távolság a parkolóig, melyet már könnyedén, fiatalos tánclépésekkel libbenve lehetett teljesíteni (különösen, miután járművünk is a látótérbe került!). Még délelőtt, mikor megálltunk a parkolónál, a ’kerékvetőkőként’ az út szélére rakott egyik hatalmas (mintegy fél Trabant nagyságú!) kő tövében óriási vargányát fedeztünk fel, ami szinte emelgette a követ. Akkora(!) volt, hogy kő helyett  önmagában is jó lett volna kerékvetőnek.

A parkolóban lévő harminc-negyven látogató közül senki sem vette észre, csak mi, akik gombavadászatra jöttünk a Söderåsen-re. Aztán egy kis szemfüles kínai észrevette örömünket, majd mindannyian, több tucatnyian, úgy körbe vették gombánkat, mint a Mennyei Béke Terén a vörös csillagos tribünt; így aztán velük, ill. szuper gépeik és telefonjaik által óriás gombánk profilban/totálban meg is kezdte világkörüli, de legalábbis az Usszuri-vidéktől a Sárga-tengerig húzódó útját! Jól kezdődött.

Napközben sok egyéb mellett nagyon érdekes volt még a kapcsos korpafű (Lycopodium clavatum) meglelése. Ez itt egyáltalán nem ritkaság, én viszont még sohasem láttam a fajt, élőben nem ismertem. Itthon ez egy jégkori reliktum (=maradvány), ami a Dunántúl néhány pontján, ill. az Észak-Alföldön, szórványosan még előfordul.

Nézzünk most néhány fotót a Söderåsen-en talált gombákról.

Másnap, szinte még délben, szép napsütésben, ismét a Balti-tenger felett repültünk. Alattunk csendes, apró fodrokat vető hullámzás, néhány hajó, majd egy éles, fehéres vonal, a partszegély átrepülése után ismét a kontinens, a német-lengyel síkság felett repülünk. Kora délután, miután láttuk a hirtelen délre kanyarodó Ipoly, Börzsönyt ölelő ívét, végig néztük a Dunakanyart, visító fékszárnyakkal, be-beduguló füllel, földet, azaz betont értünk Ferihegyen.

Élőállat behozatalára ugyan nem volt engedélyünk, de azért, mint később kiderült, egy-egy kullancsot mégis sikerült becsempésznünk. Persze, könnyen ’elrejthettük’ őket, hiszen annyi, de annyi élmény volt a poggyászunk, hogy azok mellett holmi apró élősködőt észrevenni, nos, lehetetlen; ráadásul ezek a lények lapulva, erősen megkapaszkodva a bőrünkön, utaztak.

 

2014. december